Ez a mondat nem egy férj szájából hangzott el, hanem egy feleségéből, aki a minap arról számolt be nekem, hogy a férje már nem kívánja, az intimitás teljesen megszűnt közöttük. Kétségbeesetten fordult hozzám.

Fotó: pinterest.com

A feleség 30-as évei elején járó dolgos, házias nő, 2 óvodáskorú gyermek anyukája, a férj közeli 40-es szabadúszó vállalkozó apuka. A férj idős szüleivel élnek közös háztartásban. A feleség a saját munkáján kívül a férj vállalkozásába is besegít, nélküle a férj egy lépést sem tesz sehova, a saját dolgát se csinálja önállóan, mindenbe bevonja a feleségét.

Életünket két dolog irányítja. Az egyik a félelem, a másik a vágy. Aki birtokol, az fél. Párkapcsolatban pedig a legnagyobb félelmed az, hogy valaki más megszerzi azt, ami a Tiéd. Elveszíted azt, ami a legfontosabb számodra, amit birtokolni akarsz, az örömöd forrását, a Társadat.

Gyakran fullad kudarcba az a harc, miközben a másik kizárólagos szerelméért küzdesz, próbálod megtartani saját és a másik szabadságát is. 

Minden férfi ízig-vérig Nőre vágyik

Ma egy férfi barátommal beszélgettem, ő ihlette meg a téma feldolgozását. Mikor feltettem neki ezt a kérdést, ő egészen mást válaszolt, mint amire én számítottam, miszerint – keresni kell mást, egy szeretőt! Én az alább leírtakkal reagáltam.

Miért fáj az, ha a párkapcsolat már ellaposodott?

Erre igen egyszerű a válasz, mert régen nem ilyen volt. Tehát van viszonyítási alap. A bimbózó kapcsolat kezdetén mindkét fél jobban adott magára, a nő csinosabb és 20 kilóval kevesebb volt, a férfi pedig sportosabb és figyelmesebb. A nő is és a férfi is a legjobb formáját mutatta.

Mára mindketten alább adták. A nő minden nap összefogott, zsíros hajjal, egyszínű, divatjamúlt ruhákban flangál, a férfi pedig mindezt keményen és magasról letojja. A férfi elvesztette férfiúi identitását, a nő pedig a nőiességét. Ez a helyzet előbb-utóbb a kapcsolatból való kilépéshez, vagy szeretői viszony fenntartásához vezet.

Kép forrás: Staxnet

Vajon azzal az emberrel élsz együtt, akit megismertél, vagy azzal az elképzelt valakivel, akit a fantáziavilágodban létrehoztál magadnak?

Létezik egy kapcsolatban Te, Én, vagy csak „Mi” létezik?

Sokan vannak olyan kapcsolatban, ahol már csak úgy emlegetik egymást és úgy kommunikálják a kapcsolatot kifelé, hogy MI. Egyesek teljesen feladják a személyiségüket a kapcsolatban, míg mások küzdenek annak fennmaradásáért. Vajon melyik a „normális”?

A lelki terror olyan társadalmi probléma, amely a párkapcsolatokat a legfájdalmasabb módon teszi tönkre. A bántalmazó fél célja a másik valóságának olyan mértékben való eltorzítása, hogy az a legkisebb „erőfeszítéssel” manipulálhatóvá válhasson.

A sérült személy a rendszeres verbális erőszak miatt nemcsak identitásában bizonytalanodik el, hanem teljesen védtelenné válik a bántalmazóval szemben. Elfogadja azt a valóságot, amit a párja tár a testi-lelki szemei elé, és maga is elhiszi, hogy az tényleg úgy van. Majd ebben a torzult valóságban éli mindennapjait, és ehhez építi fel a saját értékrendjét, miközben az ezzel járó stressz-szel szemben magatehetetlenné lesz.

A bántalmazó fél fegyverei:

Megalázó helyzetek, megszégyenítés, tiszteletlenség, sértegetés

Nem is kell mondani mennyire kínos tud lenni, amikor egy társaság előtt nyilvánosan megszégyenítenek, és ebből mint viccet csinálva, rajtad röhög az egész csapat. Például amikor tiszteletlenül beszél Veled, vagy olyan neveken szólít Téged a társad, amiket már többször közöltél vele, hogy nem szeretsz…Vagy épp leülnél, de ő pont akkor húzza ki alólad a széket és te hátra esel…Vagy kigúnyol azokért a dolgokért, amik Neked fontosak… Mikor a gúny tárgyává leszel, próbálsz jó pofát vágni hozzá, miközben azt érzed, megsemmisültél… De szóvá sem teszed, hisz szinte már magad is elhiszed, hogy csak tréfa volt.

Ha mégis menteni akarod a maradék önbecsülésed, megértés és bocsánatkérés helyett sértő megjegyzéseket, és csúnya, trágár beszólásokat kapsz. Vitathatatlanul kétségbe vonja értelmi képességedet – HÜLYE VAGY TE, NEM VAGY NORMÁLIS! – leszólja a külsődet, és minden alkalmat megragad, hogy újra ebben a megalázó helyzetben találd magad. Tisztelet és megbecsülés helyett állandó kritikát kapsz, és a kisebb hibáidat is felnagyítva látod. Most bizonyára többen magukra ismernek.

A világon minden hasonlóan működik, csak más a megnevezése. Például egy autó alkatrészeit is lehet az emberi szervezethez vagy a párkapcsolatokhoz hasonlítani.

Ha nem törődsz a kapcsolatoddal, ugyanúgy elromlik, mint az autód. Ugyanolyan karbantartást igényel a párkapcsolatod, mint a szeretett járgányod.

A régebbi autóknál az akkumulátor optimális működését a benne levő folyadék jelezte. Ha a sav szint megfelelő volt, akkor többnyire jól működött az akksi, ha nem, akkor lehetett után tölteni, vagy másikat bele venni.

Volt, amikor velem is megesett, hogy lemerült a kocsiban az akkumulátor és nem indul be… Igencsak kellemetlen a helyzet, és gyors megoldást kívánt.

Én 3 lehetőség közül választottam: 

1. Vagy bebikázom egy másik autó segítségével
2. Vagy betolom, majd otthon rárakom egy akksi töltőre
3. Vagy veszek bele egy másik akkumulátort

A párkapcsolatunk is hasonlóan működik.

A felelősségvállalás hiánya már-már „népbetegség”. A leggyakrabban a nőket hallom panaszkodni a férfiakra, hogy nem tudnak, nem akarnak, vagy nem mernek felelősséget vállalni szinte semmiért. Sem a kapcsolatért, sem az abban elhangzott szavakért, sem pedig a tetteikért.

Úgy érzed, Neked kell mindent egyedül csinálni, mindent megtervezni, minden döntést meghozni, és a dolgok legnehezebb része is rád marad, a cselekvés, végrehajtás, kivitelezés. A döntés okozta felelősségvállalás is, ami után, ha valami nem úgy sül el, természetesen TE egyedül leszel a hibás is, és jön a már sokszor hallott: HÁT ÉN MEGMONDTAM! Aztán pedig a veszekedések sorozata, majd az inkább csendben levés, visszahúzódás, válás. Hisz tök mindegy, hogy egyedül, vagy együtt, de mégis nélküle kell döntéseket hoznod a közös életetek érdekében. Pedig nagyon fontos, hogy egy irányba toljátok azt a biciklit.

A fájdalom elől menekülve, védekezünk a fájdalomba menekülve. Ez a leggyakrabban alkalmazott elhárítási mechanizmus.

Mostanság azon kaptam magam, hogy igencsak váltakozó hangulatba kerültem. Régi emlékek a régi házasságomból, régi sérelmek, régi érzelmek… Isten tudja, mióta nyomasztanak már?! Annyira igyekeztem mindent elkövetni, hogy a tudatomból kiszorítsam őket, hogy közben megfeledkeztem a romboló hatásukról. Te is jártál már így, ugye? Mondanom sem kell talán, milyen káros ez nemcsak magunkra nézve, hanem kapcsolatainkat tekintve is.

Ez a „kedvelt” elhárítási módszer azért tűnik hasznosnak, mert hirtelen egyszerűbb megbirkózni vele, gyorsabb és könnyebb megoldás, mint szembenézni a tartósan valós problémával. Ez kb. úgy néz ki, mint mikor van egy olyan sufni (lomtár, szekrény, helység) otthon, amibe minden kacatot bedobálsz, amire már úgy gondolod, nincs szükséged, és csak gyűlik, gyűlik, halmozódik, míg már több cuccot nem tudsz bele pakolni, és egyszer csak kiborul. AZTÁN elkezdesz rendet rakni.