Most biztos arra számítanak sokan, hogy ez is olyan X+1 tipp típusú Valentin-napi cikk lesz, amiben arról van szó, hogyan éljék túl a szinglik a Valentin-napot. Spoiler: NEM olyan cikk! Valódi érzésekről írok, részben saját élményből, részben klienseim megéléseiből, amiről senki sem szokott, pláne nem a Valentin-nap kapcsán beszélni.

A Valentin-nap elég megosztó lett mostanára a klienseim körében is. Ha tetszik, ha nem, foglalkozni kell vele, mert tolják az arcunkba, ha akarjuk, ha nem.

Nyilván nincs mindenki párkapcsolatban, így bizonyos szinglik elég nehezen élik meg/túl ezt a napot. Egyik hölgy kliensem azt mondta, neki totál szívás ez a nap, legszívesebben elmenekülne a Holdra...Vannak azonban olyanok is, akiket vagy teljesen hidegen hagy, vagy lazán veszik, és ezen a napon magukat ünneplik, magukat szeretik vagy tudomásul veszik, hogy ez nem az ő napjuk, ezt az egy napot elfogadják, hogy a szerelmeseké.

Magamról nem sok infót szoktam megosztani sem a közösségi oldalakon, sem pedig a munkám során. A szűkebb környezetem (család és barátok) tudja, és most ország-világ előtt elárulom, hogy jelenleg én is a szinglik táborát erősítem. Ha van párkapcsolatom, szívesen készülök a reális keretek között, tehát nem repkednek a szemem előtt szivárványon ülő csillámporos rózsaszín pónik piros szívecske puszit dobálva.

Az idei szerelmesek ünnepe keddre esik, így a napom nagy része (reggeltől estig) munkával fog telni. Tehát Valentin-napon is ugyanúgy rendelek, mint a többi napon. Menthetetlenül romantikus lévén én abba a csoportba tartozom, akiket nem hagy teljesen hidegen a Valentin-nap szingliként sem, így a magam kis egyszerű, szolid módján megünneplem egyedül is. Nem kerítek nagy feneket neki, csak megemlékezem arról, milyen jó is szeretni.

Többféle lehetőség áll a rendelkezésemre az önszeretet kifejezésére. A lényeg, hogy mindenképp olyan dolgot csináljak, amihez valóban kedvem van. Az én belső megélésem e nap kapcsán leginkább pozitív. Egyrészt azért, mert nem voltak zűrös kapcsolataim, így szívesen emlékszem vissza azokra, akikkel valaha egy párt alkottunk (megjegyzem, nem volt sok).

Másrészt mivel rendkívül kevés az énidőm, ezt az estét biztos örömmel, kicsit másképp fogom eltölteni magammal. Romantikus hangulatot varázsolok magam köré és olvasok, vagy filmet nézek, vagy beszélgetek a barátaimmal... Elmehetnék éppen moziba, vacsorázni, masszázsra, vagy bulizni is... De őszintén megmondom, rettentő fázós vagyok és ebben a hidegben semmi kedvem este elindulni sehova...inkább bekuckózom.  

Szóval a klienseimmel is beszélgettünk a Valentin-napról. Mint, ahogy fentebb is írtam, mindenki másképp éli meg, legyen akár szingli, vagy párkapcsolatban élő nő vagy férfi. Megfigyeltem, hogy akik kapcsolatban vannak, valójában szeretnék ünnepelni a Valentint, DE vagy már leszoktak róla, vagy már annyira el vannak hidegülve egymástól, hogy nem látják értelmét annak, hogy ezen az egy napon úgy tegyenek, mintha minden rendben lenne közöttük. Előző Valentin-napi cikkemben konkrét lépéseket, tippeket lehet olvasni, mi ilyenkor a teendő, hogyan lehet másképp ünnepelni a Valentin-napot.

Más a helyzet a szinglikkel. Teljesen más a megélése annak, aki évek óta egyedül van, és már hozzászokott a magányhoz, egyedülléthez, mint annak, aki társfüggő és épp két kapcsolat között van, vagy annak, aki friss szakítás/válás/haláleset után próbálja túlélni ezt a napot és minden napot. 

Egy közös pont mindhárom szingli csoportban van. Mégpedig a magány szívet marcangoló érzése... Erről nem beszélünk. Vagy tagadjuk, vagy elhisszük, hogy tényleg jó így. Egy-egy pillanat erejéig azonban mindenki megéli.

Ahogy a magány megjelenik, azonnal felütik a fejüket a leértékelő negatív gondolatok: „Én nem kellek a kutyának se, engem nem szeret senki, nem akar velem senki sem kapcsolatban lenni, nem vagyok elég jó senkinek, más mindenki megtalálja a párját, csak én nem, nekem miért nincs senkim?” Ugye ismerős?  

Függetlenül attól, hogy nő vagy férfi az illető, ezek az önmagukról való negatív gondolkodás egyformán megviseli mindkét nemet. Le lehet hasítani, tagadni, elfojtani az érzést, és lehet mondani, hogy de én tök jól megvagyok egyedül... Igen, köszi, én is... Ugyanakkor van, hogy hasító fájdalom nyilall belém, még ha csak egy pillanatra is, egy igazi társ hiányától. Szomorúság, csalódottság, nyomott, semmilyen hangulat. Ezt az érzést minden szingli ismeri.

Amikor erről beszélünk az üléseken, mindegy hány éve van egyedül valaki és mi az oka… legbelül, őszintén, a szívük mélyén mindegyik szingli kliensem különböző gyakorisággal és eltérő intenzitással, de átéli ezt. Könnyeikkel küszködve, szipogva, szomorúan, leszegett fejjel, szemükben reménytelenséggel mondják el, hogy olykor mennyire is tud fájni a magány. Feszítő, szorító, nyomasztó érzés ez. Előkerülnek a korábbi kapcsolatok pozitív-negatív emlékei, amitől még inkább magukba fordulnak, és elhitetik magukkal, hogy jól elvannak egyedül is. Érzik a szívükben, a mellkasukban, az állandóan görcsben lévő gyomrukban és az összeszorított fogaikban, az állkapcsukban a magány keserű ízét. Van, aki csak pár hete, pár  hónapja, van aki évek óta, már az egyedülléthez hozzászokva, a magányba beletörődve éli meg.

A régóta szingli férfi klienseim arról számolnak be, hogy van, aki már teljesen elfelejtette milyen egy nő illata, hogy kell hozzányúlni, és már nem is emlékszik, milyen valakivel együtt élni, együtt kelni, együtt feküdni… Milyen érzés az, amikor valaki beviszi neki a reggeli a kávét, vagy jóéjt puszit ad? Hogy kell randizni, mit kérdezzen, mit mondjon, és hogyan viselkedjen…?

A régóta egyedülálló nő klienseim azt mondják: "Már azt sem tudom, milyen egy férfi érintése, milyen érzés egy férfi mellett nőnek lenni". „Félek, ha randizni megyek, el ne rontsam, mert már mindenkiben a potenciális férjet látom. Ugyanakkor undort és reményt érzek, hátha elkelek már végre ezen a nyomorult húspiacon és nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy nincs senkim.”

Mindannyian vágynak egy társra, egy szerető férfira/nőre, amelyben szeretetet, kiszámíthatóságot, gondoskodást, stabilitást adnak és kapnak.

Szívbe markoló látvány, amikor az üzleti életben sikeres, okos, intelligens, csinos nők és férfiak görnyedt háttal, leeresztett vállal összeroskadva ülnek előttem, és önmagukat marcangolják, hogy ők miért nem elég jók annak, aki elhagyta őket, miért nem szereti őket senki, és mindenáron meg akarnak változni, hátha akkor igazi társra találnak. Belátják a saját hibáikat is. 

Több Valentin-napi cikkbe beleolvastam, mielőtt elkezdtem írni a sajátomat. Szinte mindenki arról ír, hogy egyedülállóként NE vegyél tudomást róla, hogy Valentin-nap van, felejtsd el, verd ki a fejedből, ne foglalkozz vele...Én ezzel nem értek egyet. Egyrészt, mert, mint fentebb írtam, az orrunk elé tolják, ha akarjuk, ha nem, tehát nem lehet nem tudomást venni róla...

Másrészt pedig nem egészséges elfojtani az ezzel kapcsolatos érzéseket. Az elfojtás helyett a kifejezést javaslom, mert fel kell dolgoznunk a testünkben megrekedt érzelmek energiáját. Ez segít a későbbi érzelemszabályozásban (pl. nem dühkitöréssel fogsz egy-egy negatív eseményre reagálni) és fejleszti az érzelmi intelligenciát is, ha be tudod azonosítani, ki tudod fejezni és meg is tudod élni az érzéseidet.

Nem hiszem, hogy lehet eleget sírni. Egy ilyen szerelmes ünnep alkalmával, ami saját véleményem szerint is kicsit túl van tolva, még jobban felerősödnek a hiány érzések. Jön kívülről a nyomás és az elvárás, hogy ma már pedig boldognak kell lenni, ha szingli vagy, ha nem. Mondják, kérdezik a kollégák, mit fogsz csinálni, hogy telik a Valentin-nap, mintha nekik is meg kéne felelni, és kötelező lenne ünnepelni...

Ha az esik jól ezen a napon, hogy pizsamában és takaróba burkolódzva a párnádat telesírva sajnálod magadat, akkor igenis tedd azt! Nem kell megerőszakolva jólérezni magad csak azért, mert mindenhol azt írják, hogy felejtsd el a Valentin-napot és ne vegyél róla tudomást szingliként...

Nem kell csak azért olyan dolgokat csinálnod, amikhez egyébként semmi kedved, csak, mert ez a külső elvárás, és mindenhol azt látod, hogy mindenki boldogan vigyorog. Bátran éld át az egyedüllét szomorúságát, az elmúlt szerelem fájdalmát, az elhunyt szeretted gyászát, a saját és a volt társad által okozott megbántás miatti önsajnálatot. Ha ez esik jól, ezt csináld! Engedd meg magadnak a nehéz érzéseket is. Hidd el, nem is fog olyan sokáig tartani, és ezután tiszta szívvel ünnepelheted saját magadat a saját magad módján. 

Nos, mind ezek megértése és megélése után, fel lehet ülni a csillámpónira, engedni egy kád forróvizet és teleszórni rózsaszirmokkal, kinyitni egy üveg sört, bort, pálinkát (akár ebben a sorrendben is), és lehet azt csinálni, ami a többi Valentin-napi cikkben le van írva. 

Ha te is szingli vagy (vagy párkapcsolatban élő), és szívesen beszélgetnél velem magadról, az érzéseidről, a (társas)magányodról, a kapcsolati sémáidról, arról, hogy milyen társat szeretnél (vagy miben változzon a jelenlegi), írj rám bátran Messengeren. Szeretettel, empátiával és megértéssel fogadlak.  

Fotó: Pinterest

A minap ismét eszmecserét folytattam a hozzataplalas_egeszsegesen Instagram oldal szerzőjével, Ternyei-László Viviennel, aki több anyukával beszélgetett arról, hogyan érzik magukat a nők anya szerepben? Kerültek-e már megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe akár orvosi vizsgálat, vagy védőnői látogatás során? 

A Vivien nem reprezentatív felméréséből kiderült, hogy sok nő került már méltatlan helyzetbe, orvosi rendelőben lekezelően bántak velük, megalázták őket is és a gyermeküket is. Degradáló módon beszéltek és viselkedtek velük, ők pedig kiszolgáltatva érezték magukat. Vivien elmondta, hogy nincs eszközük arra, hogyan oldják meg, vagy kezeljék ezeket a helyzeteket. Bizonytalanok, nem tudják, hogy jó anyák-e,  félnek, hogy nem jól csinálják ezt az egész "anyaságosdit", és ezzel elrontják a gyereküket az önbizalom és a magabiztosság hiánya miatt. 

Viviennel néhány kérdés erejéig beszélgettem. A szakmai véleményem érdekelte, mit gondolok az anyaságról, magabiztosságról, orvos-beteg kommunikációról.

Minden bizonnyal a következő kérdések nemcsak a Vivien fejében fordultak meg, hanem sokakat érintő problémával fogunk foglalkozni. 

A hozzám érkező hölgy kliensek szinte mindegyike azt gondolja magáról, hogy ő nem jó anya. Általában az önbizalmuk, önértékelésük és az önbecsülésük helyreállításában szoktak tőlem segítséget kérni. Azért is, hogy a gyermekük azt lássa, hogy ő egy céltudatos, magabiztos, határozott anyuka, aki minden helyzetben megállja a helyét, és akire sziklaszilárdan lehet támaszkodni.

A Vivien egyik kérdése az volt, hogy hol van a határ az orvos és a páciens közötti kommunikációban? Elvárható-e a normális kommunikáció és a tiszteletadás egy rendelésen?

Természetesen elvárható a normális kommunikáció, nemcsak a rendelőben, hanem azon kívül is, és nemcsak a beteg (vagy annak képviselője) részéről, hanem az orvos részéről is. A határ ott húzódik meg, hogy tisztelettel, az emberi méltóságot figyelembe véve szólalunk meg, mert ehhez mindenkinek alapvető joga van (hogy tisztelettel bánjanak vele).

Tehát a hangunkat nem felemelve, kedvesen, érthetően, mondandónkat egyértelműen megfogalmazva kommunikáljunk. Mind az orvos, mind pedig a beteg, illetve annak képviselője (szülő, nagyszülő, testvér, stb.). További nagyon fontos tényező, hogy ha valamivel nem értünk egyet, akkor is próbáljunk meg higgadtak maradni, és nem dühösen, a másikat minősítve reagálni.

Sem a rendelőben, sem azon kívül nincs helye az obszcén megnyilatkozásoknak és az ordibálásnak, dühkitörésnek. A legkellemetlenebb helyzetekben is próbáljunk meg nyugodtak maradni, és intelligensen, felnőtt emberekhez méltóan viselkedni. Bátran elmondhatjuk a véleményünket az orvosnak, nem kell tőle félni, ő is ugyanolyan ember, mint Te vagy én.

Tartózkodjunk a nyers, beszólogatós stílustól, ez nem egy intelligens megoldás. Természetesen nem szabad hagyni, hogy megalázzon minket vagy a gyermekünket az orvos! Vissza lehet szólni, és megkérni, hogy tartsa tiszteletben az emberi méltóságunkat, és bánjon velünk tisztelettel.

Ebből automatikusan következett a kérdés, véleményed szerint mi a jó kiállás önmagunkért/gyermekünkért?

Amikor kiállok magamért, valójában önérvényesítésről van szó. Azaz asszertív kommunikációval elmondom a véleményem és képviselem az érdekeimet/gyermekemét, és az értékrendemet. Megpróbálok határt húzni és nemet mondani egy olyan dologra, amire esetleg a másik fél igent szeretne kapni.

Az önmagunkért való kiállást segíti, ha énközlést használunk, értő figyelemmel végig hallgatjuk a másikat, és empátiával és kérdéssel reagálunk - Megértem, hogy most dühös vagy, mondasz még erről valamit? 

További technika, ha gyorsan felmérjük milyen helyzetben vagyunk, milyen gondolataink, érzéseink vannak a helyzettel kapcsolatban, mire lenne szükségünk, és hogyan tudunk reagálni erre a helyzetre. Ha jól begyakorlod, pár másodperc alatt végig tudod magadban futtatni, nem indulatból reagálsz, hanem nyugodtan, bátrabban ki tudsz állni magadért.

Egy másik, érzelemszabályozási technika is a segítségedre lehet az önmagadért kiállásban.

FILÉ - Fontos ez számomra? Indokolt, hogy kiálljak magamért? A helyzethez képest valósak, reálisak a gondolataim és az érzéseim? Lehetséges pozitív irányba megváltoztatni a helyzetet? Érdemes kiállni magamért, időt, energiát, pénzt, további áldozatot hozni? 

Gyakran esnek abba a hibába az emberek, hogy a másikat minősítik (te ilyen meg olyan vagy) ahelyett, hogy magukért állnának ki. Ez a vádaskodás nem vezet eredményre, pláne nem arra, hogy úgy tűnjön, kiáll magáért az illető. Ebből lesznek a veszekedések, amelyek sértődéshez és "örök haraghoz" vezetnek. 

Vivien a továbbiakban azt a kérdést vette górcső alá, amikor beszélgetett az anyukákkal, hogy magabiztos szülőknek ÉRZIK-e magukat? A hangsúlyt szánt szándékkal tette az "érzik" szóra, ugyanis személyes véleménye ,hogy amit gondol magáról nem feltétlenül egyenesen arányos azzal amit érez. Tőlem arra keresett választ, hogyan lehet ezt a két alapot összhangba rakni, hogy amit gondolok magamról, aszerint is érezzem magam?

Ez valóban egy nagyon összetett kérdés. Az érzések általában "le vannak maradva" a gondolathoz képest.

Tudatosan lehet összhangba hozni. A magabiztosság ugyanúgy tanulható, mint minden más. Ha elkezdesz magabiztosan VISELKEDNI, az agyad kognitív módon elhiszi, hogy magabiztos vagy, és az érzés hozzáigazodik. Tehát ahhoz, hogy magabiztosnak ÉREZD magad, úgy célszerű viselkedni.

Érdemes a dolgok valódiságát is megvizsgálni, hogy van-e valós alapja annak, hogy te azt gondolod magadról, nem vagy magabiztos, vagy épp ellenkezőleg, magabiztos vagy. Keress bizonyítékot vagy cáfolatot az adott dologra. 

Ha azt gondolod magadról, hogy magabiztos vagy, de nem érzed magad annak, önbizalom hiány, és alacsony önértékelés is lehet az oka. Itt is fontos megnézni, hogy valós képet látsz-e magadról, vagy erősen alul értékeled magad. Tisztában vagy-e az értékeiddel, hibáiddal, helyesen, felnőtt módon reagálsz-e a helyzetekre, vagy eltúlzott válaszreakciókat adsz. Sok összetevője van a kérdésednek. 

Vivien ezután azt kérdezte tőlem, hogy az, hogy van önbizalmam, az nem egyenlő azzal, hogy magabiztos is vagyok, igaz? Hiszen az anyaság szinte csak új és új akadályokat gördít elénk, amikkel nagy valószínűség szerint még nem találkoztunk ezelőtt soha. Ez rengetegszer rémísztő, idegőrlő és nehéz. Miből lehet ilyenkor önbizalmat meríteni?

Az előző gondolatmenetet folytatva, nem egyenlő az önbizalom azzal, hogy magabiztos is vagyok, de kölcsönhatásban vannak egymással. Az önbizalom előfeltétele annak, hogy magabiztos legyek. Az önbizalom azt jelenti, hogy bízom magamban (a képességeimben, adottságaimban, tehetségeimben), hogy egy adott dolgot véghez tudok vinni, megvan az önmagamba vetett hitem. 

A magabiztosság pedig azt jelenti, hogy biztos vagyok magamban, hogy meg tudom csinálni. Nemcsak elhiszem, hanem tudom is magamról, hogy képes vagyok rá (pl. van rá bizonyítékom). Tehát ha nincs, vagy kevés az önbizalmam, akkor nehezebb magabiztosnak lenni, de "el tudom játszani", hogy az vagyok (úgy viselkedem, mintha magabiztos lennék).

Ha van önbizalmam, akkor inkább csak az ismeretlen szituációkra korlátozódik a gyengébb magabiztosság, de az erős önbizalom miatt hamarabb alkalmazkodom, könnyebben és gyorsabban megoldom a helyzeteket. Önbizalom hiányában akár fel is adja az ember a kitűzött célt.

A korábbi élettapasztalatokból, pozitív visszajelzésekből tudsz erőt és önbizalmat meríteni. Az anyaság hatalmas kihívás, és minden nap óriási erőt kíván attól függetlenül, hány éves a gyermeked.

Biztos vagyok benne, hogy az életed során más területeken kerültél már váratlan, ismeretlen és nehéz helyzetekbe, amiket sikerült megoldanod. Ilyen pl. a szülés is, mégis itt vagy, végig csináltad a terhességet, és boldog anyuka vagy, illetve munkahelyi nehézség is lehetett, ahol helyt kellett állnod.

Amikor már a kétségbeesés kerülget és nem tudod, hogy jól csinálod-e, amit csinálsz, bizonytalan vagy és megkérdőjelezed a saját józan paraszti eszedet is, akkor bátran vedd csak elő ezeket a régebbi, más területen szerzett tapasztalatokat.

Gondold végig, azokat a helyzeteket, hogyan tudtad megoldani, kik, és mik segítettek, milyen belső erőforrásaidat tudtad működésbe hozni a sikeres megoldás érdekében? Milyen erősségeidre, pozitív tulajdonságaidra támaszkodhatsz (pl. talpraesett vagy, logikus gondolkodású, kreatív, segítőkész stb.)? Kik tudnak neked segíteni, kire számíthatsz, hisz egyrészt nem muszáj mindent egyedül megoldani, másrészt aki segít, az egyben támogat is, növeli az önbizalmadat, hogy meg tudod oldani. Tehát mind külső és mind belső erőforrásokat igénybe lehet venni, amelyekből önbizalmat tudsz meríteni.

Pályafutásom során rengeteg nővel volt szerencsém már beszélgetni, mélyre menni. Vivien azt kérdezte tőlem, mik a tapasztalataim, a nők általánosságban rendben vannak önmagukkal?

A munkám során az a tapasztalatom, hogy sajnos a legtöbb nő nincs rendben magával, és fogalmuk sincs róla, hogy mennyire értékesek! Nincsenek megbecsülve, nincsenek értékelve, dicsérve, elismerve, hogy milyen nagyszerű anyák, feleségek és NŐK! (Természetesen ezt elmondhatom férfi oldalról is!)

Nap mint nap teszik a dolgukat, vezetik a háztartást, gyereket nevelnek, vállalkozást vezetnek, vagy eljárnak dolgozni, és mindemellett adnak magukra! De értékelve, elismerve nincsenek. Nincsenek nőnek nézve, és a legtöbb nőre nincs odafigyelve. Nem, vagy csak nagyon kevés kedves szót kapnak, pedig ők tartják össze melegszívvel a családot.

Szívszorító látni, amikor én, mint másik nő (és szakember), felismertetem velük az értékeiket, és zavarba jönnek, elpirulnak, lehajtott fejjel sírnak, néznek maguk elé, vagy félszegen kacagnak, mert nem tudnak az őszinte dicsérettel mit kezdeni. Nem hiszik el, hogy mennyire csodálatosak! Mert senki nem mondja ezt így meg nekik.

Elszomorító. Ha kapnak is némi bókot, tegyék zsebre egész évre. Sokkal, de sokkal több figyelmet, szeretetet, gondoskodást, törődést, kedvességet, dicséretet, elismerést érdemelnek a nők, mint amennyit kapnak.

Az üléseken fokozott figyelmet fordítok arra, hogy kihozzam belőlük azt az igazi ízig-vérig NŐT, aki bennük van. Szembesítem önmagukkal, hogy értékesnek, szépnek, csodálatosak lássák és érezzék magukat. Megmutatom nekik, hogyan bízzanak magukban, és igenis legyenek büszkék arra, hogy nők! Higgyenek magukban, mert minden nő megérdemli, hogy sugározzon a boldogságtól, és ez nagyrészt rajtunk nőkön is múlik, miképpen gondolkodunk magunkról. 

Vivien utolsó kérdése az interjún az volt, hogy mégis mi kell ahhoz, hogy valaki magabiztos ANYA legyen?

Nagyon fontos szerintem az is, hogy milyen háttérrel rendelkezik az anyuka. Milyen mintát hoz otthonról, milyen a jelenlegi párkapcsolata (ha van), és milyen jelenleg a szüleivel való viszonya...? Tehát ez is egy összetett dolog. Ha valaki kevésbé jó háttérrel rendelkezik, neki sokkal nehezebb dolga van, mert nem látott jó szülői példát, így talán örök kételkedés, dilemma marad benne, hogy jól "csinálja" -e az anyaságot. Még ha a szülei hibáit akarja kiküszöbölni (sors - ellensors), akkor is. Sokkal több belső munkára van szüksége ahhoz, hogy magabiztos anyává váljon.

A minap egy olyan anyukával beszélgettem, aki a hozzataplalas_egeszsegesen Instagram oldal létrehozója. László Vivien megosztotta velem, hogy az Instagram oldalán milyen kérdésekbe és problémákba ütköznek a szülők a BLW (baby-led weaning, magyarul igény szerinti hozzátáplálást jelent) alapján történő étkezés kapcsán, mivel ő is a BLW táplálkozás híve.

A párterápián gyakran visszatérő probléma az anyós-meny konfliktus, nem lehet nem beszélni róla, nem ritkán a házasság is rámehet.

Sokat hallom a férfiaktól, hogy a nőknek semmi se jó. Bármit csinál a férfi, valami kifogás mindig akad. Úgy érzik nem tudnak megfelelni, nem elég jók. Még ha elvarázsolt békakirályfik vagy hercegek fehér lovon és épp a csillagot is megpróbálják lehozni az égről, nekünk nőknek pont AZ nem jó, amit éppen csinál a férfi. A való életből összegyűjtöttem ezeket a gyakran ismétlődő igen kritikus gondolatokat, és viselkedésmintákat. Viccesnek tűnhet az összeállítás, de valójában mind igaz.  

Nézzük tehát női szemmel, milyen férfi "típusok" vannak, ami alapján mi nők kategorikusan kijelentjük, hogy " Nincs egy rendes pasi sem!"

Induljunk az ismerkedéstől:

Ha túl hamar ír a férfi, akkor "tolakodó".

Ha nem ír rá a nőre, csak bejelöli (jobbra húz stb.), akkor "nyámnyila".

Ha túl későn ír a férfi, akkor "nem akar eléggé".

Ha nem folyamatos a chatelés, akkor "biztos mással írogat".

Ha a férfi az ismerkedés során nyíltan felvállalja, mit szeretne, akkor "rámenős bunkó és csak szexet akar".

Ha nem mondja el őszintén, mit szeretne, vagy nem úgy közeledik, akkor "tutyimutyi".

Ha tetszik a nőnek a férfi közeledése, akkor a nő: "na ne gondolja, hogy olyan könnyen megkap, nem adom én olyan könnyen magam"!

Ha nem tetszik a nőnek a férfi, de a férfi tovább próbálkozik, akkor a férfi "nyomulós barom".

Ha szimpatikus a férfi, és halad tovább a beszélgetés, de kiderül, hogy a férfinak voltak rövid kapcsolatai, egyéjszakás kalandjai, akkor a férfi "nőcsábász, nem megbízható, biztos engem is meg fog csalni". 

Ha a beszélgetés során az derül ki, hogy voltak komoly kapcsolatai, de nem működtek, megcsalták, tönkrement, akkor a férfi "balf@sz".

Ha a férfi még nem volt nős, nincs gyereke (40+), akkor a férfi "gyáva, gyenge akaratú, nem akar elköteleződni".

Ha a férfinek régóta nincs kapcsolata, akkor "önző, magánakvaló, egoista".

Amikor már halad az ismerekedés, és megvolt a személyes tali is...

Ha a férfi elhívja magához a nőt, mert pl. szeretne neki főzni valami finomat, akkor "biztos, csak azt akarja".

Ha nem hívja el magához a nőt, akkor "biztos nem gondolja velem komolyan."

Ha elhívja, de csak rövid időre, akkor "úgy kezel, mint egy kurvát, biztos, ehhez van szokva". 

Ha a férfi szeretné, hogy maradjon a nő, akkor a férfi "egy rohadék, hát mit képzel, sunyi g*ci, nem vagyok én olyan"!!  

Ha a nő mégis marad, de a férfi nem a szexre hajt, nem kezdeményez, akkor a nő azt gondolja, hogy "biztos nem tetszem neki, nem vonzódik hozzám".

Ha mégis szexet kezdeményez a férfi, akkor a nő: "tudtam, hogy csak arra kellek neki, kihasznál". 

Ha több idő telik el, míg a férfi szexet kezdeményez, mint ahogy a nő szeretné, akkor a férfi "betoji, töketlen alak". 

Ha volt szex, de nem volt tökéletes, nem minden úgy alakult, ahogy a nő elvárta volna, akkor "valami baj van vele".

Ha túl sokáig tartott eljutni a csúcsra, akkor "nem vagyok elég jó neki, kevés vagyok".

Ha túl gyors volt a szex, akkor "nem figyelt rám".

Kapcsolatban...

Ha a férfi kiszolgálja a nőt, és teljesíti minden kívánságát, akkor a férfi "papucs".

Ha nem szolgálja ki a nőt, és neki is vannak igényei, magával is foglalkozik, akkor "nárcisztikus". 

Amikor működik a kapcsolat, és minden stimmel, akkor "az eléggé gyanús, és túl szép, hogy igaz legyen".

Ha a férfi igyekszik megfelelni a nőnek, akkor a férfi "pipogya fráter".

Ha nem akar neki megfelelni, akkor egyszerűen csak "önző, nárcisztikus szemétláda bunkó paraszt". 

Szóval, ahogy látjátok, teljesen mindegy mit csinál a férfi, a lényeg, hogy pont AZ nem jó... Nekünk nőknek, mindig van valami magyarázatunk... Tipikusan, "ha van rajta sapka azért, ha nincs akkor azért"... 

Valljuk be őszintén, tényleg megfordulnak szó szerint ilyen dolgok a fejünkben. Ha nem is mind, de valamelyiket biztosan te is felismered magadban, mint ahogy én is. Természetesen a férfiaknak is vannak hasonló gondolataik, azért őket sem kell félteni, és nem avatjuk őket szentté a fenti tartalom miatt. Valóban nem minden férfi elvarázsolt békakirályfi vagy herceg fehér lovon, de megérdemelnek egy esélyt ítélkezés nélkül, ha kölcsönös a szimpátia. 

Ezek a címkék, amiket a másik nemre aggatunk, fájók. Romboló hatással vannak magunkra nézve is, és a saját belső bizonytalanságunkat tükrözik. Érdemes elgondolkodni rajta, valóban csak a másikban van a hiba?

Ha elegendő önbizalommal és önismerettel rendelkezünk, akkor ezek a negatív gondolatok nem visznek el rossz irányba. Ezek fejlesztésében, a negatív gondolatok és viselkedésminták átkeretezésében szívesen segítek, csak írj rám Messengeren.

Ha végig olvastad a cikket, látod, hogy szinte minden gondolat feltételezésen alapszik - biztos ilyen, meg olyan, nem vagyok elég jó, stb... Ezek az önbizalomhiányból, és a csökkentértékűség sémából erednek. Az ismerkedés során egyikre sincs konkrét bizonyíték, hogy jelen esetben az a férfi, akinek tetszik a nő, ismerkedni próbál, az egy pipogya alak, nárcisztikus, tutyimutyi nyomulós barom lenne. 

Tudom, hogy sok csalódás ért mindenkit, és ebben a rohanó világban valóban nehéz egy olyan társat találni, akire vágyunk. Mindenkinek vannak sebei, adunk is, kapunk is. A sebek helyett adjunk inkább bizalmat az ismerkedés alatt, még ha nehéz is a sok negatív múltbeli tapasztalat miatt. Ne ítéljük el előre a kiszemelt férfit a maladaptív sémáink miatt, hanem fókuszáljunk arra, ami pozitív, ami igazán tetszik benne. Hisz valamiért Te is meg szeretnél ismerkedni vele... Ugye? 

https://www.facebook.com/marica.fejervari/

Fotó: ujno.sk

Tegye fel a kezét az, akinek elegendő önbizalma van!

Gyanítom nem sokan jelentkeznek. Inkább azok vannak többségben, akik küzdenek a "nem vagyok elég jó", a "nem vagyok fontos", "nem kellek",  "nem tudok nemet mondani" , "bocs, hogy élek" érzésekkel. Akár elvesztetted az önbizalmad, akár sosem volt, igencsak fájdalmas érzések ezek. Sérül a valakihez tartozás érzése, a biztonság, magányosnak, és elhagyatottnak érzed magad. Úgy érzed egyedül vagy, és nincs senki, aki meg tudna érteni téged. Pedig sokszor csak egy karnyújtásnyira van a megoldás.

A párkapcsolatokban is gyakran felüti a fejét az önbizalomhiány, szívbe markoló, lehangoló, szomorú, magányos, nyomorúságos érzés, amikor megjelenik egy-egy szituációban, hogy nem vagy elég jó, nem kellesz senkinek... Kételkedsz magadban, a társadban, és mindenkiben, aki csak megfordult az életedben. A szégyentől gyötörve legszívesebben a föld alá süllyednél, mert egyszerre megalázó, és kiábrándító az érzés. Bármit megtennél, hogy csak egyszer az életben elég jónak érezd magad. Magabiztosnak, felszabadultnak, ÖNMAGADNAK.

A párterápián éppen ezért nemcsak a párkapcsolattal foglalkozunk, hanem különös hangsúlyt fektetünk az egyéni fejlesztésre is. Én hiszek abban, hogy egy párkapcsolat akkor tud jól működni, ha a felek azonos, vagy közel azonos szinten vannak, és folyamatosan képesek építeni magukat és egymást. Ezért, hogy egy szintre hozzuk a párok tagjait, a páros ülések mellett egyéni konzultációk is vannak sok elméleti és sok gyakorlati feladattal.

Az önbizalomhiányból eredő konfliktusok, mint pl. a féltékenység is, alapjában rengetik meg a párkapcsolat addig szilárdnak hitt alapjait.  A határozatlanság, a döntésképtelenség, a hibázástól való félelem szintén az önbizalomhiány jelei. Az is, ha inkább azt mondod a párodnak, amit hallani akar, ahelyett, hogy felvállalnád a saját véleményed, kerülve az esetleges konfliktust.

Ha görcsösen kívülről várod a megerősítéseket, és csak akkor érzed magad elég jónak, ha mások megdicsérnek, ugyanakkor rettegsz a kritikától, hogy valaki negatívan és lekicsinylően nyilatkozik rólad. Az is árulkodó, ha folyton lehúzod magad, csúnyának, öregnek, kövérnek gondolod magad, holott erre semmilyen visszaigazolás nincs. 

De mi is valójában az önbizalom, aminek akkora mágikus jelentőséget tulajdonítunk, hogy mindenki a birtokába akar kerülni...? Az egyéni üléseken ezekkel is foglalkozunk.

Az önbizalom azt jelenti, hogy bízom, hiszek magamban, a képességeimben, a készségeimben, az értékítéletemben. Abban, hogy a mindennapi kihívásokkal meg tudok küzdeni, a kitűzött céljaimat el tudom érni, és az ingerekre adott válaszreakcióim összhangban vannak (az érzelmek a cselekedettel).

A megfelelő önbizalomhoz természetesen a sokat emlegetett önismeret is szükséges. Azaz, hogy tisztában legyél az erényeiddel, a hibáiddal, és el is tudd fogadni ezeket. A cél, hogy az énképed optimális távolságra legyen az énideáltól. Ha túlságosan közel vannak egymáshoz, akkor beképzeltség, nagyképűség lehet a jellemzője (bár a túlzott önbizalom az önbizalomhiány jele is), ha pedig túl távol vannak egymástól, akkor önbizalomhiány jelentkezik. 

Az önismeret első lépése, hogy tisztában legyél azzal, ki vagy te...? Milyen erősségeid, gyengeségeid vannak, milyen pozitív, negatív külső-belső tulajdonságokkal rendelkezel...? Amikor belenézünk a tükörbe hajlamosak vagyunk csak azt látni, ami nem tetszik magunkon, és ezt erősítjük nap, mint nap... Ugyanígy negatívan minősítjük a személyiségünket is - én ilyen meg olyan vagyok (minden, csak jó nem). Ha a valódi erényeiddel, hibáiddal képben vagy, már fél siker, és egy nagyobb lépést tettél az önbizalmad növelése felé. 

Akik önbizalomhiányban szenvednek, elnyomják a személyiségük bizonyos aspektusait, mert úgy gondolják, jobb azt figyelmen kívül hagyni. Az egyéni üléseken nagy hangsúlyt fektetünk az önismeretre. Az az energia, amit a személyiséged egy részének elfojtására fordítottál felszabadul, és egy új, erősebb, magabiztosabb emberré tesz, felszínre jön az is, ami értékes benned.   

Az önbizalom építése egy egész életen át tartó folyamat. Mindig lesznek új helyzetek, nehezebb kihívások, elvárások, amelyek gyengítik az önbizalmat. Ugyanakkor megfelelő alapokkal ezeket a próbatételeket, amiket az élet ró ránk (pl. új munkahely, gyermek születés, válás...) könnyebben meg lehet ugrani, és nem esünk bele - vagy nem sokáig - az önsajnálat csapdájába. 

A következő lépés, hogy tudjuk azt, mire van szükségünk. Nem elég az igényeket, szükségleteket csak magunkban megfogalmazni. Bár az is óriási előrehaladás, ha már magunkban ezeket definiálni tudjuk, mégis fontos, hogy kommunikáljuk őket. Elaine N. Aron világhírű pszichológus szerint "Amire a legnagyobb szükségünk van az életben, azt gyakran a gyerekkorban elutasított tulajdonságok között találjuk meg."  Érdekes gondolat. Érdemes kapaszkodónak használni az szükségletek beazonosításánál. 

Ha nagyon el vagy bizonytalanodva, alkalmazz pozitív megerősítéseket. Ha egy picit visszaolvasod a cikket, fentebb írtam, hogy szedd össze miben vagy jó, mik az erősségeid (és a gyengeségeid). Amiket elhiszel magadról célszerű megtanulni, hogy bármikor elő tudd venni őket. Ha ezeket kérdésként teszed fel magadnak, pl.: Miért vagyok ilyen jó a lakberendezésben? Vagy a gipszkartonozásban...? Az agy mindig válaszol. Mindig generál válaszokat a miértekre. És mit fog ezekre válaszolni? Azért vagyok benne olyan jó, mert: kreatív vagyok, ügyes vagyok, jól átlátom a dolgokat...stb. 

A Kritikus SZülő (belső hang) elég erős mindenkiben, de főleg azokban, akiknek önbizalomhiányuk van. Biztos veled is előfordult már, hogy elkezdted ócsárolni, becsmérelni magad. Ez különösképp akkor erősödik fel, ha valami nem sikerült, kudarcot vallottál valamiben. Ilyenkor nézd meg, milyen bizonyítékot vagy cáfolatot találsz arra, amiket magadról mondasz...? Mi lenne, ha az önostorozás helyett, dicsérnéd magad...? Biztosan van miért.

Vedd számba azokat a dolgokat is, amiket eddig elértél az életedben. Mire vagy büszke? Hol tartasz most a korábbi önmagadhoz képest? (Nem másokhoz képest!) 

Ha már a dicséretnél tartunk, tanuld meg elfogadni, befogadni, elhinni, magadévá tenni, mindenféle "DE" nélkül, az elismerő szavakat, amiket mások mondanak neked. Tuti megtörtént már számtalanszor, hogy a párod vagy egy ismerős megdicsért, milyen jól nézel ki... Mit szoktál mondani erre? Á ugyanmár, csak a ruha teszi, vagy a smink, vagy csak spontán csípőből hárítod az egészet, megkérdőjelezve a másik józan ítélőképességét! Ha ő megdicsért, biztosan úgy is gondolja.

Ez a dicsérő fél számára igen sértő is tud lenni, még ha el is bagatellizáljuk gyakran. Hisz azt sugallja a válaszod, hogy nem hiszel neki, azaz ő hazudik, nem gondolja komolyan. Vagy azt, hogy nincs a józan ítélőképessége birtokában, és nem tudja megítélni, hogy amit lát, az tetszik neki, avagy sem. Nem tiszteled a véleményét. Szóval ha legközelebb megdicsérnek, fogadd el, és mondj annyit mosolyogva, hogy köszönöm. 

Az egyéni üléseken foglalkozunk a célokkal is. Sokszor azért nincs önbizalmunk, mert elvesztettünk a célunkat, és a hozzá tartozó motivációt. Meghatározzuk mind a párkapcsolati, mind az egyéni rövid, és hosszabb távú célokat, testi-lelki-szellemi-anyagi szinten. Aztán dolgozunk ezek megvalósításán is.

Mivel a SMART célokban (időhöz kötött, mérhető, konkrét, elérhető, releváns)  hamarabb elérhető a siker, ezáltal növekszik az önbizalmunk és az önbecsülésünk is. Ilyen cél lehet pl.: a plusz kilók leadása is. A mozgás, a magunkkal való törődés, az egészséges testkép, megváltozott öltözködés szintén hozzájárul a jóllétünkhöz, és az önbizalmuk emeléséhez.

Olvass bármit. Nemcsak a kimondottan önismereti könyvek segítenek! Egy jó verses kötet (most biztosan sokan felröhögnek, pedig nem viccelek, lehet már kiment a divatból sajnos), vagy regény, krimi, éppoly érzelmi intelligencia és önbizalom fejlesztő, mint az önismereti könyvek. 

Az új hobbi, a tanulás, valamilyen új képesség megszerzése is növeli az önbizalmad. 

És hogy mitől lesz valakinek önbizalomhiánya...? A végére hagytam az okait.

Nemcsak gyermekkorból hozhatjuk ezt, hanem felnőttkorban is kialakulhat nagyobb stressz, érzelmi megrázkódtatás hatására. 

Persze jóval gyakoribb, hogy a gyermekkorban kialakult minták miatt lesz valakinek önbizalomhiánya. Ezeket a diszfunkcionális maladaptív sémákat a körülöttünk lévő emberek viselkedéséből és reakcióiból raktuk össze. Azaz, hogy mit mondtak, hogyan viselkedtek velünk gyermekkorunkban a felnőttek.

Ezek a sémák különbözőek lehetnek, mint ahogy az ezekre adott válaszreakciónk is. A gyermekkori alapszükségleteink sérülése határozza meg a sémát (pl.: csökkentértékűség séma), ami az önbizalomhiányhoz vezet. Ezekre a sémákra copingokkal reagálunk (pl.: önalávető-önfeladó megküzdés), amiből az önbizalomhiányos viselkedésünk ered, pl.: nem tudok nemet mondani, vagy azt mondom, amit hallani akarnak - " ahogy szeretnéd", " ahogy neked jó", "nem probléma". 

Forgatókönyv szerűen működnek. Ezek határozzák meg egész hátralévő életünket, amennyiben nem keretezzük át őket. Ezek a sémák azért alakulnak ki, mert nem úgy reagáltak az igényeinkre szükségleteinkre, mint kellett volna, pl.: nem jutott idő a gyerekkel foglalkozni, meseolvasás, közös játék, összebújás, ölelgetés, mert pl. a szülőnek dolgoznia kellett. Így a gyermek azt érzi, hogy ő nem kell, nem fontos, nem számít senkinek.

Az önbizalomhiány kialakulásához vezet az is, ha túl nagy az elvárás a gyermek felé, és csak az van értékelve, ha jól illetve kiválóan teljesít. Ez egy megfelelési/ teljesítménykényszert alakít ki a gyermekben, és úgy érzi, csak akkor elég jó, ha az elvárásoknak megfelel. Az ezzel járó túlzott kontroll, vagy épp ellenkezőleg a kontroll hiánya szintén lehet az önbizalomhiány egyik oka. Ilyenkor nem a gyermek személyisége van értékelve, hanem a teljesítménye. Ha nem teljesít, nem elég jó. Sok szakmailag sikeres ember küzd ezzel a problémával, aki a munkájában kiváló, de a magánéletben egy csődtömegnek érzi magát. 

A folyamatos családi veszekedések, a testvérharcok is önbizalomhiányhoz vezetnek, hisz a gyermek úgy érzi, miatta robbant ki a háború, és ő az oka annak, ha a szülők veszekednek/válnak, vagy állandóan a testvérhez hasonlítják, és ő pedig egyáltalán nincs értékelve.  

Nagyon fontos, hogyha már felismerted az önbizalomhiányod, akkor merj segítséget kérni. Vannak olyan élethelyzetek, amikor igenis külső segítségre van szükségünk, hogy helyre tudjuk állítani az önbizalmunkat, és a helyes kerékvágásba kerüljön az életünk. Legyen olyan személy, akivel tudsz érdemben beszélgetni, és nem csak téged igazol vissza. Lehetőség van hozzám is fordulni akár egyedül vagy, akár párban. Keress bizalommal, és írj rám messengeren, ha úgy érzed, szeretnél segítséget igénybe venni, hogy újra magabiztos, önbizalommal teli és határozott légy. 

 Fotó: Dr. Szöszi című film (2001)

A válás feldolgozása sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Saját meglátásom szerint még a halálnál is rosszabb egy szakítás, válás, hisz abban benne van a végesség, a válásban pedig nincs. Ez úgy értendő, hogy sajnos egyik szerettem sem fog soha többé megjelenni élő alakjában előttem, a halála és a tőle való elválás, elszakadás végleges.

Míg a volt párommal szinte bármikor összefuthatok az utcán, láthatom a Facebookon, Instán... amivel, ha a válás szépen fel van dolgozva, nincs is semmi baj. Viszont ha nincs jól feldolgozva, újra és újra feltépődnek a sebek, hosszabb és nehezebb is lesz a gyógyulási folyamat. A válás feldolgozásának folymata ezért is megegyezik a gyászfolyamattal. Ahhoz, hogy a gyászfolyamat meginduljon, jó, ha megismerjük a válás 7 szintjét. Ez a hét szint fog segíteni beazonosítani, mikor hol tartunk és mikor mi fog következni. 

A párkapcsolati üléseken sajnos gyakran szóba kerül a válás. Óriási szívfájdalom nekem is, amikor már nem azon kell dolgoznom, hogy összehozzam a párokat, hanem azon, hogyan váljanak el szépen, békésen. Így a párkapcsolati terápia átmegy válási mediációba. Az alábbi házaspár kapcsolatát végigvezettem az első megkereséstől, azaz az első helyrehozó üléstől a váláson keresztül, a gyászfolyamat lezárásáig, és a Tünde személyiségének újjáépítésééig. 

Egy fiatal pár keresett meg nemrégiben, Tünde (33) és Ákos (33). Két kicsi gyermekük van, 12 éve házasok. Tünde megmenteni szerette volna a kapcsolatot, de Ákosban ennek a szikráját sem láttam. A válás 1. szakasza az érzelmi szint. Ez mindig fix, mindig ezzel kezdődik. A többi szakasz időbeli elrendezkedése változó.

Ákos már teljesen elhidegült a feleségétől. Elmondása szerint nem most kezdődött, már évek óta ezt érzi, csak kitartott a gyerekek miatt, de már nem bírja tovább, válni akar. Ez a tudatosodás szakasza, amikor az egyik fél már kifejezi elégedetlenségét, hiányérzetét, és elkezd foglalkozni a válás gondolatával. Persze Tünde is érzi az eltávolodást, de ő még szereti a férjét... Neki eszében sem volt elválni, mindeddig, amíg Ákos szóba nem hozta.

A válási attitűd racionalizálásával először kompromisszumokat kötnek a házasság megmentése érdekében. Tünde és Ákos ezen már túlvannak. Itt még megfordítható lenne a folyamat, amennyiben nincsen harmadik fél a kapcsolatban. Az őszinte, nyílt kommunikáció, amit szinte minden cikkemben említek, csodákra képes. A mély beszélgetések segítenek a kapcsolatot tárgyilagosan elemezni, átértékelni, egymást megérteni. Segít az alap problémáig eljutni, akár egy megcsalásnál is, ha mindkét fél rendbe akarja hozni a kapcsolatot. Ákos már határozottan képviseli magát, és nem érdeklik a válási szankciók, mint ház és gyerekek... 

Kiderült, hogy Ákos megcsalta Tündét, és ez az új, külső kapcsolat ad reményt Ákosnak az új életre. 

A következő, 2. szakasz a szexuális szint. Amikor az érzelmi elhidegülés megindul, ezzel egyidejűleg a szexuális együttlétek száma is csökken. Először a minőség rovására megy, majd pedig egyre ritkábbá válik, és végül teljesen elmarad a szex a kapcsolatban. Az eltávolodás nemcsak a szexuális életre hat ki, hanem az érzelmi intimitást (együtt töltött minőségi idő, mély beszélgetések) és annak a testi megnyilvánulásait is megöli (ölelés, puszik, megfogom a seggét, megsimogatom a hátát, megfogom a kezét az utcán...).

Ebben és az előző szakaszban akár évekig vagy életük végéig is benne maradnak az emberek a biztonság és egyebek "kedvéért". Ákos nem bírt tovább érintés és érzelmek nélkül élni. Úgy érezte, nem tudja Tündével megbeszélni a dolgokat. Tünde folyton házsártos volt, csak a gyerekekkel foglalkozott, vele nem. Bármit mondott, tett, nem volt jó, nem volt elég, és ő nem tud megfelelni. A felesége mintha nem is akarná megérteni, neki mi baja van.

Mivel más módott nem látott a hiányai pótlására, munkahelyi viszonyba keveredett egy kolléganőjével, akitől (nemcsak) megértést kapott. Majd egymásba szerettek. Ákos már nem érez semmit Tünde iránt. El is szeretne költözni. Gazdaságilag (3. szakasz) is külön szeretne válni Tündétől. Ő már eltervezte, kié lesz a ház, a kocsik, mennyi gyerektartást fog fizetni. Kész tervvel állt elő. Még én is meglepődtem, milyen határozott elképzelései vannak, és milyen felkészülten érkezett. Tünde erről mit sem tudott, Ákossal már nem is beszélgetnek. 

Tündében egy világ omlott össze, hogy ő szeretettel fordult Ákos felé, azért jöttek, hogy rendbehozzák a kapcsolatot, és most tök hülyének érzi magát, megalázva, becsapva, átverve és csalódottan. Sírt. Nagyon nagyon nagyon sírt. Ákos mindezt rezzenéstelen arccal, hidegen, ridegen végignézte, és csak halkan annyit mondott, hogy bocsánat. 

Miután Tünde megnyugodott, Ákos tovább folytatta, mit hogyan szeretne a gyerekekkel kapcsolatban. Ez már a 4. szakasz, a szülőtársi szint. Természetesen figyelembe vettem a Tünde lelkiállapotát és ezeket a témákat a következő alkalommal tárgyaltuk. Tünde ebben az állapotban nem tudott volna sem odafigyelni, sem reális döntést hozni.

Otthon még egyszer átbeszélték, hogyan legyen tovább. Ákos kijelentette, hogy nem akarja folytatni Tündével a házasságot. Tünde ezt kénytelen elfogadni, és beleegyezni a válásba.

Nagyon fontos a mediáció során, és a szülők figyelmét is fel szoktam erre hívni, hogy mindig a gyerekeket helyezzük előtérbe, hogy ők a legkevesebb sérüléssel jöjjenek ki a folyamatból. A gyerekek egy életre összekötik Tündét és Ákost. Ők nem tehetnek arról, hogy a két szülő nem jön ki és nem boldog egymással. Ebben a szakaszban beszéljük meg a gyermekelhelyezést, lakhatást, tartásdíjat, és egyéb felmerülő kérdéseket, költségeket. 

Az 5. szint a jogi szint, akár évekig is elhúzódhat. Biztos mindenki hallott már az éveken át tartó bírósági perekről. A mediáció során született egyezség lényegesen lerövidíti ezt a folyamatot, ráadásul költséghatékonyabb is. Tünde és Ákos esetében is előkészítettem a szükséges dokumentumokat, és egyezségre jutottunk (ez már másik ülés volt). 

A válás kimondásával a szociális kapcsolatok is sérülnek. Családtagoknak, rokonoknak, barátoknak kell arról dönteni, ki mellé álljanak? Kivel tartsák a kapcsolatot? Kinek a pártját fogják? Ezen a 6. szociális szinten a szimpátiájukra, a saját érdekükre, és az igazságérzetükre hagyatkoznak. Mind a Tünde, mind az Ákos társadalmi helyzete és társasági élete megváltozott a válással. 

A 7. pszichológiai szinten a válás krízis helyzetét értjük. Megkezdődik a válási agonia, azaz egyszer fent, egyszer lent, ami ebben a helyzetben teljesen normális állapot. Ezek az ambivalens érzelmek teszik küzdelmessé az egész létünket. Tündének meg kell küzdenie az elmagányosodás érzésével, az érzelmi kiégéssel. Sérül az önbizalom, az önbecsülés, eltűnik a biztonság érzet. Mivel a válás gyakran traumatikus élmény, ezek az erős érzelmek neurotizáló hatásúak, amelyek beindítják az elhárító mechanizmusokat, a gyászfolyamatot. 

1. Ebben a szakaszban Tünde erősen tagadásban van, és nem akarja elfogadni a történteket. Abban reménykedik, hogy a férje még egyszer visszatér hozzá. Erre értettem az elején, hogy ez sokkal nehezebb, mint a halál, mert ott nem várom vissza, tudom, hogy nem fogom látni soha többé. Bármilyen fájdalmas is, de könnyebb elfogadni, mert végleges, onnan nincs visszaút. Tünde úgy gondolja, hogy akár 10 év múlva is visszamehet hozzá a férje, ő várni fog rá.

2. Düh. Tünde itt kezdi megérteni mi vár rá. Dühös Ákosra, magára, haragszik az egész világra. Hogy tehette ezt Ákos?? Ő minden nap a poklok poklát éli át, Ákos pedig boldog egy másik nővel!!!!!! ("Hogy rohadjon meg!!!") Bele sem gondol, hogy mit tett vele, és a gyerekekkel?? Nem tud enni, nem tud aludni, szorong, fél, aggódik a jövő miatt. Egész nap csak agyal... Még a nappal el is telik, de éjszaka... Forgolódik, sír, zokog, nem érti mi történik, pánikol. Nem mindegy, hogyan reagálunk a dühre. Elfojtjuk, vagy kiadjuk magunkból. 

3. Depresszió. Tünde totál padlón van. Teljesen kikészült. Érzelmi kirohanások, éles hangulatváltások, kedvtelenség, üresség, érdektelenség jellemzi Tündét. Válaszokat, magyarázatokat keres a miértekre. 

4. Alkudozás. Ebben a fázisban Tünde idealizája a kapcsolatot, felerősödik a remény, hisz Ákos jön, viszi a gyerekeket, nagyon kedves vele is. Tünde győzködi, hogy próbálják meg újra, ő ígéri megváltozik. De Ákos kitart, ő nem akar Tündével lenni. Igazi érzelmi hullámvasút. Tündében felerősödik a düh, előjön a bosszúvágy, és fenyegetőzik. 

5. Elfogadás fázisa. Természetesen szakember segítségével ez a folyamat lényegesen gyorsabban és kevésbé intenzíven zajlik le. De mi sem vagyunk ott mindig a kliens mellett, nem tudjuk minden reakcióját korrigálni, koordinálni. Tündének is nagy segítség, hogy javaslatokat, konkrét technikákat kapott a megküzdésre, hogy minél könnyebben át tudja vészelni ezt az időszakot.

Nem könnyű eddig a fázisig eljutni. Sokan évekig benne ragadnak a sérelemben, és nem tudnak túllépni az előző kapcsolaton. Tündének sikerült. Együtt megoldottuk. Helyreraktuk az önbizalmát, az önbecsülését, új dolgokba kezdett, és megértette újra és újra, hogy mi vezetett a váláshoz. Ma már boldog nő egy másik férfi oldalán... 

Ha úgy érzed, nincs rendben a kapcsolatod, és dolgozni szeretnél, hogy mentsük meg... Vagy már meghoztad a döntést, hogy le szeretnéd zárni békésen a kapcsolatodat... Vagy úgy érzed nem tudod feldolgozni a válást, szakítást... Jelentkezz be, írj rám nyugodtan Messengeren, hogy továbblépj és újra boldog ember legyél. 

Hétvégén a valóságot torzítva megnéztem pár nyálas, csöpögős romantikus filmet a tv-ben. Részben a Valentin nap miatt, részben pedig azért, mert ehhez volt kedvem, ezeken nem kell túl sokat gondolkodni. E jeles nap alkalmából megkérdeztem férfiakat és nőket, de nem párokat, hanem párok tagjait arról, mit gondolnak a Valentin napról, miért adnak ajándékot, mit ünnepelünk ilyenkor...? A válaszok nem okoztak túl nagy meglepetést. 

A férfiaktól ilyen válaszok érkeztek:

"Mert megszoktuk."

"Mert az asszony elvárja."

"Hiszti lesz, ha nem kap semmit, utána egész évben ezt hallgatom."

"De jó, hogy szóltál, el is felejtettem."

"Hogy legyen szex este, ilyenkor legalább biztos lesz." 

"Én utálom, semmi értelme sincs, csak a pénzről szól, de azért veszek neki valamit."

A nőktől pedig ezeket a válaszokat kaptam:

"Én imádok készülődni, nagyon izgatott vagyok. A párom mindig odateszi ilyenkor magát, elvisz vacsorázni, moziba, ajándékot is kapok. Természetesen én is készülök számára egy nagyon különleges meglepetéssel."

"Mert megszoktuk."

"Legalább egy évben egyszer figyelünk egymásra."

"Ilyenkor végre nőnek érzem magam, nem egy háztartási gépnek, és úgy érzem újra szerelmes tudnék lenni."

"Mégha csak egyetlen napra is, de megkapom azt a figyelmet, amire vágyom."

"Szerintem megkéri a kezem, nagyon titkol valamit hetek óta és igen furcsán viselkedik. Remélem nem szakítani akar."

Ezen válaszok hallatán elgondolkodtam... Ebben az elüzletiesedett rohanó világban, amikor egyes KSH adatok szerint a magyarországi válások aránya 75%-on van, (és ehhez jönnek még a nem házasságban élők) valamit nagyon nem jól csinálunk... Szóval a válaszok hallatán elgondolkodtam...

Vajon miért nem látják a párok, hogy nemcsak a Valentin napon kellene "szeretni" egymást, és odafigyeni egymásra, hanem egész évben, egész életünkben...? Nemcsak ezen az egy napon szeretné a feleség igazi ízig-vérig nőnek érezni magát, a férj pedig igazi férfinak, egy hősnek, egy lovagnak. Felsegíteni a nőnek a kabátot, kihúzni neki a széket (nem alóla), kinyitni a kocsiajtót, stb...

Nemcsak ezen az egy napon kell működtetni a kapcsolatot, hanem minden nap. Minden egyes nap. A virág is elpusztul, ha nincs öntözve. A kocsi sem megy, ha nem tankolsz bele, nem, még az elektromos autó sem, azt is fel kell tölteni... Tehát minden úgy működik, ha törődünk velük. Egymással miért nem tesszük ezt minden nap? Ja, mert fárasztó...? Igen, az. De ár - érték arányban megéri...ha már ilyen anyagias világban élünk...

Értem én, hogy mindenki annyira el van foglalva a saját dolgával, hogy észre sem veszi, mi zajlik körülötte, majd csak akkor, mikor valamelyik fél közli, hogy el akarok válni. Ennek az az oka, hogy nincs egymással való törődés, gondoskodás, odafigyelés, megértés, szeretet, tisztelet, megbecsülés. Egyik fél sem kapja meg, nemcsak a nő nem. A férfi sem. Ha megkapnák a társak, kevesebb lenne a válás, a megcsalás, a szakítás, a húzd meg ereszd meg, az emberi játszmák...

A Valentin nap nagyon jó alkalom arra, hogy megmutassátok egymásnak, valójában mire is vágytok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden nap vacsorázni kell járni, és minden nap virágot, ajándékot kell vinni, venni... De igenis minden nap tenni kell azért, hogy a kapcsolat működjön...

A párkapcsolati üléseken gyakran kapják azt a feladatot a párok, hogy minden nap tegyenek meg valamit egymásért. Járjanak egymás kedvében. Erre az a válasz szokott érkezni, hogy ez nem fog működni, ez túl erőltetett... Ez nem jó, mert ha nem jön szívből, akkor ennek nincs értelme. Mivel ez egy terápiás folyamat, valahol el kell kezdeni a kapcsolaton dolgozni. Ha nem csinálunk semmit, mégis milyen változásra számítanak? Eleinte nehéz, de aztán egyre könnyebbé, majd megszokássá válik, és szépen beépül a mindennapokba.

Használjátok a Valentin napot arra, hogy átbeszélitek a kapcsolatotokat. Kinek mi a jó a benne, mi az ami tetszik, mi nem, min lehetne változtatni? Nézzétek meg milyen egyéni és közös céljaitok vannak, ha nincsenek, keressetek célt, és dolgozzatok együtt a megvalósításán.

Beszéjétek meg melyik életterület (gyermeknevelés, háztartási feladatok, egészség - táplálkozás, pénzügyek, szex...) igényel a legtöbb figyelmet, és veszi el a legtöbb energiát, tehát hol a probléma.

Ha nem igazán működik a kommunikáció a kapcsolatban, idézzétek fel a régi emlékeket, milyenek voltatok, amikor megismerkedtetek, milyen élmények történtek veletek. 

Szóval ha párod vesz neked csokit, virágot, vagy bármit, amivel megemlékezik az összetartozásotokról, fogadd azt szeretettel, kedvességgel, örömmel. Ne a "lónak a fogát nézd", hanem értékeld a gesztust, hogy gondolt rád. 

Legyen olyan Valentin napotok, amilyet szeretnétek. Ha esetleg mégsem jól sült el, és gond van a párkapcsolatodban, bátran keress meg, és megbeszéljük a továbbiakat. 

https://www.facebook.com/marica.fejervari/

Fotó: Valentin nap című film, 2010

Gyakran kétségbeesetten kérdezik tőlem a kliensek, hogy mit tegyenek, ha a férjük/feleségük már teljesen elhidegült tőlük...? Hogyan lehet visszahozni a szerelmet, az intimitást egy szinte teljesen kihűlt kapcsolatba? 

Van az a pont sajnos, amikor már sehogy... Hiába minden trükk, minden női/férfi praktika, ha a hitvesi ágyban már  teljesen kialudt a tűz, és már szikrát se találunk, nemhogy parazsat, van, hogy nincs mit tenni, el kell engedni egymást. Nyilván ez több tényezős dolog... És most nem is erről szeretnék beszélni.

Most viszont arról lesz szó, mit tehetünk azért, hogy megelőzzük a szerelmi fészek kihűlését, vagy ha már észleltük a problémát, hogyan lehet visszahozni az intimitást?

A könnyebb megértés érdekében felvázolok egy családi helyzetet. Külön-külön beszéltem a pár tagjaival (természetesen a neveket és az adatokat megváltoztattam). Most csak a cikk szempontjából lényeges kérdéseket emeltem ki, nem az egész terápiás beszélgetést. Szemléltetésül mutatom be, hogyan látja a kapcsolatát a férj Zoli (36) és a feleség Zita (34)... Arra a kérdésre, hogy mit kell tenni, ha elhidegült a kapcsolat?, mindenki tudja a választ, a cikkben szereplő klienseim is. 

Nézzük tehát, ki hogyan látja a kapcsolatát: 

Én: Mi a baj Zolival?

Zita: A legnagyobb baj az, hogy már nem is beszélgetünk... Nem is érdekli mit mondok, vagy egyáltalán nem figyel, amikor hozzá beszélek. Egyre később jön haza, olyan érzésem van, mintha direkt húzná az időt mindenféle kifogással, hogy minél később kelljen hazajönnie. Pl.: Most még ügyféllel vagyok, be kell mennem a boltba, még lemosom a kocsit, edzeni megyek, összefutok egy barátommal... Szóval minden napra van valami, ami miatt nem ér időben haza.

Én: Mi a baj veled? 

Zita: Nem tudom. Talán az, hogy nem vagyok elég elnéző és türelmes vele. Mindent mondani kell neki, mit csináljon, mint egy gyereknek. Régen nem ilyen volt, megcsinált mindent magától. 

Én: Milyen volt régen a kapcsolatotok?

Zita: Régebben rohant hozzám, örült, hogy velem lehet, alig vártuk mindketten, hogy összebújjunk és megöleljük egymást... most meg... Se ölelés, se összebújás, se beszélgetés... Teljesen elhanyagol, már puszit sem ad, amikor megérkezik.

Én: Mikor szexeltetek utoljára?

Zita: Hogy mikor szexeltünk utoljára?! Talán 2-3 hónappal ezelőtt, de már a napját sem tudom. Már megfordult a fejemben, hogy talán van valakije. Nem érzem nőnek magam. Én is dolgozom, aztán itthon vagyok a gyerekkel, ő meg nem csinál semmit. Szeretetre vágyom, mint azelőtt. Bárhogy közeledek hozzá, elutasít, mindig azt mondja fáradt, sokat dolgozik. Megértem, én is fáradt vagyok, de azért szeretem.

Én: Mi hiányzik a legjobban a kapcsolatból?

Zita: Hiányzik a meghittség, az intimitás. A sok ölelés, a becézgetés. Már nem mondja, hogy mennyire tetszem neki, és mennyire szeret.

Én: Mit kellene Neki tennie azért, hogy jobb legyen a kapcsolatotok?

Zita: Időben hazajönni, megölelni, puszit adni, többet simogatni, összebújni, és többet beszélgetni.

Én: Mit kellene Neked tenni azért, hogy újra olyan legyen a kapcsolatotok, mint régen? 

Zita: Nekem semmit. Ja de! Nem rászólni mindenért, hanem hagyni és megvárni, hogy magától megcsinálja a dolgokat. 

Nézzük a kapcsolatot a másik fél, a férj, Zoli szemszögéből:

Én: Mi a baj Zitával?

Zoli: Már nem kívánom őt. A terhesség alatt nagyon meghízott, és azóta sem adta le, nem is törekszik rá, hogy újra csinos legyen... ennek már több mint 5 éve. Nem így ismertem meg, nekem nagyon kiábrándító. Egyáltalán nem ad magára. Mikor hazajövök, mindig az én egyik kinyúlt pólómban van, és gyakran a melegítő alsómat is felveszi, mert hogy az neki kényelmesebb. A haja folyton fel van tűzve, pedig régen olyan szép volt... Imádtam a haját.

Én: Mi a baj veled?

Zoli: Velem semmi. Én mindent megteszek a családért. Dolgozom, intézem a 2 kocsit, viszem reggel a gyereket az oviba, munka után bevásárolok, besegítek a háztartásba, heti 3x én főzök. Mit tegyek még?? Hm. Vagy talán az lehet a baj velem, hogy hagytam Zitát a fejemre nőni, és nem mondtam meg nyíltan, hogy valójában nem találom már vonzónak.

Én: Mi az oka, hogy nem akarsz időben hazamenni?

Zoli: Ami miatt kedvem sincs hazamenni, hogy folyton a leb@szást kapom, mihelyt beteszem a lábam az ajtón. Se köszönés se semmi, hanem egyből nekem ugrik, ne oda tedd a cipődet, akaszd fel a kabátodat, hol voltál már megint ilyen sokáig, miért nem hoztál ezt vagy azt, pakold ki a mosogatógépet, ülj le a gyerekkel játszani, azt ne ide tedd, minek hagytad itt, nem jól csinálod, add ide... Csak az utasítást kapom, parancsolgat... Magamtól is megcsinálnám, mint ezelőtt, csak még megszólalni sincs időm, hogy annyit mondjak mindjárt, csak leveszem a cipőmet és átöltözöm... Soha nem kérdezi meg, milyen napom volt, nem érdeklődik, rögtön jön a parancs, hogy mit kell csinálnom. És csodálkozik, hogy később jövök haza??

Én: Mikor szexeltetek utoljára?

Zoli: Húúúú, azt inkább hagyjuk. Pár hónapja azt hiszem. 

Én: Mi az oka?

Zoli: Estére már a szexhez sincs kedvem. Többek között ezért sem, mert folyton parancsolgat, illetve, azért mert az én boxeralsómban alszik, vagy egy lyukas ótvar kinyúlt szakadt hálóingben... Hogy kívánjam meg így??

Én: Megcsaltad már Zitát?

Zoli: Nem, még nem csaltam meg, de már nem tudom, hogy érzek-e iránta még valamit. Szólni nem lehet neki, mert a feje beszakad és megsértődik, ha bármilyen megjegyzést merek tenni a külsejére vagy arra, hogy lehetne velem kedvesebb. Teljesen eltávolodtuk egymástól. Nem érzem magam férfinak mellette... Nem vár, nem örül nekem, nem akar elcsábítani, nincs kit meghódítani... Akkor minek siessek haza?

Én: Mi az, ami hiányzik a kapcsolatból?

Zoli: Hiányzik a tűz, a szenvedély a viharos szex. 

Én: Mit kellene Zitának tenni azért, hogy újra szenvedélyes legyen a kapcsolatotok?

Zoli: Egyértelműen nőiesebbnek lenni, adni magára, dögösebben, nőiesebben öltözni, kinézni, mint ahogy régen. És, hogy ne b@szogasson minden szarért. Tudom én mi a dolgom, de nem hagyja, hogy megcsináljam. Ja meg annak is örülnék, ha mikor hazaérek, vár engem, kedves velem.

Én: Mit kellene Neked tenni azért, hogy újra a régi legyen a kapcsolat?

Zoli: Én mindent megteszek. Neki kell változnia, mert ezt így sokáig már nem bírom elviselni. 

Én: De mégis, mi az, amit szerinted Te is tehetnél?

Zoli: Á nem tudom, talán mégis megpróbálnék vele valahogy beszélni, és a sarkamra állni úgy, ahogy a munkahelyen is. 

Látjátok, hogy a fenti házaspár teljesen máshogy éli meg a kapcsolati eltávolodást. A konzultáció végén mindkét féllel megbeszéltem mit lehet tenni a kapcsolatuk megmentésének érdekében. Nagyon fontos, ahhoz, hogy pozitív változást érjünk el, mindkettejük együttműködése szükséges, és az, hogy mind a ketten akarják is rendbe hozni a kapcsolatukat. 

Zitának inkább az érzelmek hiányoznak, az intimitás, a beszélgetések, Zolinak pedig a szex, és az elismerés, amitől férfinak érezheti magát. Azt, hogy ezeket az igényeket hogyan kommunikálják, kiválóan elsajátítják a terápiás ülések alatt. Megtanulnak egymással jól beszélgetni, az igényeket, szükségleteket, és az érzéseket megfelelően kifejezni. Ezen kívül rengeteg önismereti elméleti és gyakorlati feladatot is kapnak közösen és külön-külön is. 

Az olyan élethelyzetek, amelyek próbára teszik a kapcsolatot, el is távolíthatnak bennünket egymástól. Ilyen pl. egy gyermek születése, ahol az anyuka hónapokig a csecsemőre koncentrál. Miközben táplálja a babát, ellátja a háztartást, mos főz takarít, pelenkázik, a maradék időben pedig örül, ha ő is alszik egy kicsit, épp nem a szexen fog járni az esze... Emiatt korán megindulhat az eltávolodás, ami tartósan fennmaradhat a kapcsolatban. 

Az eltávolodást növelik a hazugságok, a ki nem mondott dolgok, az elhallgatott vagy elhallgattatott igények, a folyamatos panaszkodás, piszkálódás, az érintés, az intimitás hiánya, a kifogások, hogy nincs idő, nincs kedv beszélgetni.

A terápia során elsősorban megnézzük milyen élethelyzethelyzetek gyengítették, és melyek erősítették a kapcsolatot. Feltárjuk, hogy milyen igények és szükségletek kielégítetlensége húzódik a háttérben, majd megtanuljuk ezeket jól kommunukálni a másik felé.

Folyamatosan visszahozzuk a régmúlt dolgokat, emlékeket a kapcsolatba, felidézzük ki mit szeretett a másikban, ki milyen volt akkoriban. A közös tevékenységek, programok, élmények és emlékek gyűjtése szintén kapcsolatépítő hatású. Menjetek moziba, kirándulni, romantikus sétára, masszírozzátok meg egymást. Menjetek vacsorázni, együtt horgászni, vagy biciklizni, szánkózni. A lényeg, hogy együtt legyetek, együtt töltsetek időt. 

Természesen a különböző traumák, élethelyzetek, és az együtt töltött idő megváltoztat bennünket, így senkitől nem lehet elvárni, hogy pont olyan legyen, mint a kapcsolat legelején volt. Ennek fel-és beismeréséhez elengedhetetlen a kellő önismeret, hogy a változással megtörténjen az elfogadás is.

Ha Te sem tudod, mit tegyél, ha elhidegült tőled a párod, és úgy érzed már mindent megpróbáltál, de mégsem működik, akkor írj rám Messengeren, és megnézzük milyen okok vezettek idáig, és hogyan lehet visszahozni a szenvedélyt a kapcsolatodba, hogy újra egy boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban érezd magad. 

https://www.facebook.com/marica.fejervari/

Minden bizonnyal mindenki szakított már életében legalább egyszer. Így hát tudjátok, milyen fájdalmas ez testi-lelki-szellemi szinten. Már-már bele is tud őrülni az ember a másik hiányába, és folyton csak azon jár az esze, hogyan tudná visszaszerezni a szeretett személyt. Ebben a cikkben egy kicsit másféle szemszögből világítom meg a szakítás fájdalmát, hogy valójában mi miatt (is) szenvedünk ennyire... ?

Rendesen fizikai fájdalommal társul, szó szerint megszakadhat a szív. A kínzó fájdalom mellé remegés, izzadás, tudatzavar, fejfájás, és kontrollvesztés is társul. Ezek a tünetek külön-külön is megborítják az embert, hát még együttesen! Nem tudsz enni, aludni, a napi tevékenységedben is gátol, mert egyfolytában rá gondolsz, és a miértekre, amire vagy kapsz választ, vagy nem... De inkább nem. Ismerős ez az érzés, ugye?

Annak járok a végére, hogy mi okozza ezt az elviselhetetlen fájdalmat...? 

Amikor világra jövünk, néhány alap egzisztenciális igény is megszületik velünk együtt. Ezek a biztonság, a gondoskodás, a számíthatok a másikra, a valakihez tartozás, a kontroll megtartása, intimitás, önazonosság, értékrend...

Párkapcsolatban ezek az igények nagyobb mértékben ki is vannak elégítve. Megvan az érzelmi biztonság, ami a kötődést erősíti, az egymásról való gondoskodás, amely az adok-kapok egyensúlyát segít fenntartani. Számíthattok is egymásra, mert az - anyától csecsemőkorban megszerzett  - ősbizalom miatt tudjátok, bármi van, ott vagytok egymásnak, ezáltal megélitek az összetartozás érzését is.

Azt szoktam mondani, az a jó párkapcsolat, amelyben önmagam tudok lenni, tehát önazonos vagyok. Nem kell félnem attól, hogy a személyiségem miatt a társam elítél, vagy ha nem tetszik neki a viselkedésem, akkor odébb áll. Kontroll alatt tudom tartani magam, van annyi önismeretem, önbizalmam és önbecsülésem, hogy helyén tudom kezelni a dolgokat egy konfliktus esetén is. Nem megyek bele olyan helyzetekbe, ami számomra méltatlan, illetve az elveimmel, értékrendemmel ellentétes és nem összeegyeztethető. 

Tehát, amikor a párkapcsolat végetér és bármilyen okból kifolyólag bekövetkezik a szakítás, ezeknek az egzisztenciáknak a hiányát (is) jelentős mértékben érzékeljük. Amit eddig a párkapcsolatban megkaptunk, a biztonságot, gondoskodást, szeretetet, intimitást (itt nemcsak a szexre gondolok, hanem az ölelésre, érintésre, puszikra, érzelmi intimitásra is), ezek kielégítettsége a túlélés szintjére csökken.

Ez az erős kontraszt - a mindent megkaptunk (= valamilyen mértékben), most meg szinte semmit - okozza bennünk a feszültséget, és a fájdalmat, amit érzünk. A mindent és semmi különbsége óriási szenvedést indukál.

Érezzük az érzelmeink kielégítetlenségének a hiányát, nem gondoskodik rólunk senki, legalábbis az nem, aki eddig tette és akit szerettünk... és mi sem tudunk tovább gondoskodni a szeretett személyről. Nincs akivel meg lehet beszélni a dolgokat, odabújni hozzá, a hétköznapi problémák megoldásában is csak magunkra számíthatunk. Érzelmeinket sem tudjuk kontroll alatt tartani, hol sírunk, hol nevetünk, nincs meg az a biztonság, ami eddig körülvett.

Ez a kontrollvesztés rendkívül félelmetes, ugyanis a másik elvesztésétől való félelem felszítja a tüzet, és a bizonytalanság ellentétes hatást vált ki. Ahelyett, hogy emelt fővel elfogadnánk a "nem"et, most akarjuk csak igazán visszaszerezni a másikat. Valójában az alap egzisztenciális igényünket, a kontrollt szeretnénk visszakapni. Ennek a kontrollnak a hiánya félelmet és fájdalmat ébreszt bennünk, és az elfogadás helyett szenvedélyes epekedést érzünk. 

Másik nem elhanyagolható tényező, ami miatt fájdalmas a szakítás, hogy a párkapcsolati kötődés egyfajta függőségi viszony is egyben, mivel alapból egzisztenciálisan sérülékenyek és függők vagyunk.

Amikor a szakítás megtörténik, a függőség felerősödik, tehát mintha elvonási tünetek lennének, pszichoszomatikus jelek jelentkeznek. Remegés, izzadás, pánikroham, sírás, depresszió, szívfájdalom, stb... Ezek megszüntetésére sürgősen vissza akarjuk kapni a "drogot", tehát a függőségi viszonyt helyre akarjuk állítani. 

A kötődés iránti vágy együtt jár a gondoskodás, a védelmezés, és a valakihez tartozás igényével. Egy egészséges párkapcsolatban a függőség-függetlenség aránya egyensúlyban van. A bizonytalan kötődésűek ezt a fajta függést fájdalmasan és negatívan élik meg, ugyanúgy, mint annak idején csecsemőkorban, hogy függőségben lenni egyenlő a kiszolgáltatottsággal és a csalódottsággal. 

Mivel Magyarországon 70% fölötti a bizonytalan kötődési mintával rendelkezők aránya, a bizonytalan kötődésűeknél nagyobb mértékben van jelen a patológiás értelemben vett függőség.

A kötelékfóbiások, akik a közelség - távolság megtartásával szabályozzák a kapcsolatot, a fájdalmasan megélt szerelmi függés miatt, minden eszközt bevetve igyekeznek elkerülni a függőséget, így kivédve a sérülés lehetőségét. Vannak akik teljes mértékben elzárkóznak a szeretet, a közelség, a gondoskodás igényétől, ugyanakkor vágynak is rá, de nagyobb félelmet jelent számukra a szakítással járó fájdalom, ezért elkerülik azt. 

Összegezve tehát azért fáj ennyire a szakítás, mert az alap egzisztenciális igényeink kielégítése megszűnik vagy a minimumra csökken a párkapcsolati szakítással egyetemben, és a szintén egzisztenciális függőségünk pedig felerősödik a hiány keletkezése miatt, amit pótolni akarunk.

Ahhoz, hogy ebből az érzelmi zűrzavarból kiutat találjunk, nem árt tisztában lenni a fentebb leírtakkal, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennünk testi-lelki-szellemi szinten. 

Ha szeretnéd tudni, hogyan hozd magad rendbe, és hogyan gyere ki szakítás után az érzelmi káoszból, ha már nem bírod tovább elviselni a társad hiányát, és tudni szeretnéd, mit tegyél...? vagy ha még nem sikerült feldolgozni a sérelmeket, fájdalmakat, ne szenvedj tovább, könnyítsd meg a dolgod, írj rám nyugodtan messengeren, és megbeszéljük a lehetőségeket. 

 https://www.facebook.com/marica.fejervari/

Fotó: Freewb

Mint korábbról tudjátok, gyermekkorom óta évértékelést csinálok, egy évértékelő füzet segítségével. Ez letölthető a linkre kattintva, de megosztom a blog alján is. Az idei évemet is összevetettem a tavalyival, és hál'Istennek, nem kellett magamat nagyon s*ggbe rúgni. Tehát ez azt jelenti, hogy egész jól zártam az évet az eltervezetthez képest. 

Mint minden évben, most is számot vetettem... Ahogy a terápiámban is alkalmazom, életterületenként megvizsgáltam, hányadán állok most a családi kapcsolatok, egészség, munka, párkapcsolat, pénz, baráti kapcsolatok területén... Mi az, amit elterveztem, és mi valósult meg belőle. Zártam le kapcsolatotkat, építettem újakat, megerősítettem barátságot, és adtam több bizalmat annak, aki megérdemli. Szinte minden téren történtek változások...utólag értékelve pozitív irányban.

Az évértékelés rendkívül hasznos tud lenni, visszajelzést ad a jelenlegi helyzetről. Segít a tisztánlátásban, melyek a fontos dolgok számomra, melyek a fejlesztendő területek. 

Új célokat is ki tudok tűzni, és stratégiát is a megvalósításhoz. Javítja az önértékelésem, és erősíti a magamba vetett hitemet. Megmutatja a valóságot, igazából kiben bízhatok, és kire számíthatok. Nem kevés időt vesz igénybe az önvizsgálat, de megéri. 

Nekem az idén a hivatásom volt a fókuszban, ezért megosztok veletek a már lezárt terápiából, kliensektől származó néhány meghatározó idézetet. Így egy kicsit beleláttok a munkámba. Természetesen név nélkül, mint azt már megszokhattátok. Csak azt tüntettem fel, milyen nemű az illető, akitől az idézet származik. Nyilván voltak súlyosabb mondatok is, amiket már én sem tartok relevánsnak nyíltan megosztani, még név nélkül sem... Választottam bölcs mondásokat, súlyos szavakat, és elgondolkodtató megjegyzéseket, valamint a végére hagytam a véleményeket röviden, csak 1-1 mondatban. 

"Amikor agresszív vagyok a párommal, olyan vagyok, mint akin benyomtak egy gombot." Nő

"A szeretet csak illúzió! A biztonság csak illúzió. Mert mindig elhagynak. Mi a biztos? A fájdalom, a félelem, a magányosság, a csalódás, a pofára esés, és a gyerekek." Férfi

"Mindjárt megőrülök, nem kapok levegőt. Nem tudom mi fáj ennyire? Miért nem szeret engem senki?" Nő

"Gazdagnak lenni, lehet egy életfelfogás is." Nő

"Ideges vagyok. Nem tudom, miért vagyok ideges, de ideges vagyok." Nő

"Apám azt mondta, nem férek bele az életébe." Nő

"Ha a lelkem mélyén tudom, hogy értékes vagyok, akkor hogyan lehet önbizalomhiányom?" Nő

"Ahhoz, hogy a szívemmel szeretni tudjak, előbb a szememnek kell megkívánni." Férfi

"Nem hagyjuk a szarnak, hogy megegyen minket, inkább mi esszük meg a szart." Férfi

"Amikor elhittem, hogy viszont szeretnek, hogy kétoldalú az érzés, beleélem magam, és pofára ejtenek." Férfi

"Amikor elhiszem, hogy a változáshoz elég csak a gondolkodásmódot megváltoztatni, holott nem igaz, mert tenni is kell érte." Férfi

"Extrém elvárásaim vannak az emberekkel szemben... Van egy elképzelt kép a fejemben, és ha az illető nem olyan, akkor csalódom, és megsértődöm." Nő 

"Ha csalódás nélkül vagy bölcs, bele tudsz nyugodni a végzetedbe." Férfi

"A látszati zűrzavar mögött teremtő erő van." Férfi

"Nem mindig rossz, ha befolyásolható vagy." Nő

"Igazából sosem éreztem magam olyan szépnek, mint mások, akiket én szépnek gondoltam, vagy láttam." Nő

"Ha belenézek a tükörbe, meglátom, kivé válhatok". Férfi 

"Amit meg sem próbálsz, az tuti nem fog sikerülni." Férfi

"Mindenkinek megvan az időgépe. Ami visszafelé visz, az az emlék, ami előre, az az álom." Férfi

"Félek a csalódástól... Hogyan tudom megelőzni?" Nő

"Attól félek, hogy elfáradok, és nem leszek tökéletes.Ha hibázom, már nem vagyok elég jó." Nő

"Nincs jogom hozzá... Kevesebb vagyok, mint a másik, ezért nekem Hallgass a nevem." Nő

"Őszintén még nem szerettem senkit. Ha magamat adom, elveszítem őket." Férfi

"Ha reggel nevetsz, este biztos sírás lesz a vége." Nő 

"A terápia után, olyan, mintha kicserélték volna a szememet. Látok! De nem úgy látok, hanem tényleg látok." Nő

"Életem legnagyobb tarumájából úgy hoztál ki, hogy magabiztosabb nő lettem, mint valaha, és ezerszer jobban érzem magam a bőrömben." Nő

"Egyik szemem sír, a másik nevet... Nem akarom, hogy véget érjen a terápia." Férfi

"A terápia után lehetünk barátok?" Nő

"Te tényleg beleteszed ebbe szíved-lelked." Nő

"Az volt a legjobb döntésem, hogy hozzád eljöttem. Máshoz nem is mentem volna." Nő

"Végre tudok valakivel úgy őszinte lenni, hogy nem ítél el!" Nő

"Nem is gondoltam, hogy ennyi hibám van, köszönöm, hogy segítettél helyreállítani." Férfi

"Amikor hozzád jöttem, azt hittem téged kell megmenteni, mert nő vagy, de közben kiderült, én szorulok segítségre." Férfi

"Más ember lettem. Önmagam. Köszönöm." Férfi

Még sok idézetet írhatnék ide... De én már csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon hálás vagyok azoknak a klienseknek, akik hozzám fordultak segítségért. Köszönöm, hogy benne maradtatok a terápiában, és bíztatok bennem.

Tudom, hogy sokszor nehéz volt, és a pokolba kívántatok a sok feladat miatt, és, hogy szerintetek mindent látok, de megoldottuk a nehéz helyzeteket is. Rendkívüli erőre és kitartásra vall, hogy végig tudtátok csinálni.

Büszke vagyok Rátok! Köszönöm, hogy tanulhattam tőletek, és hozzájárultatok ahhoz, hogy én is jobb ember legyek általatok. 

Nagyon boldog új évet, szeretetet, békességet, testi-lelki-szellemi harmóniát kívánok minden kedves olvasómnak! Bulizzatok (vagy ne), érezzétek jól magatokat, és történjen minden úgy, ahogyan azt szeretnétek.♥

Jelenlegi és leendő klienseimnek pedig bátorságot, kitartást, és lelki erőt kívánok. Folytatjuk 2022-ben is. 

Ha bajban vagytok és segítségre van szükségetek, ne féljetek megkeresni. Ne adjátok fel, továbbra is itt vagyok nektek, és segítek. ♥ Írjatok rám bátran messengeren, és megbeszéljük a továbbiakat. 

Boldog Új Évet! 

Évértékelő füzet: https://yearcompass.com/hu/

Fotó: Ripost