Jómagam is nagy menekülő voltam. Saját reakcióimon keresztül megmutatom Nektek, milyen menekülési módokat alkalmazunk. A rám jellemzőket E/1 személyben írtam.

Hogy ez jó volt így nekem…? Nem. És Igen. Hogy miért csináltam…?

Féltem.

Amikor „túl” közel igyekezett kerülni hozzám valaki, rögtön visszavettem, és elkezdtem távolságot tartani. De nemcsak ez az egy fegyverem volt az emberek ellen. Különböző stratégiákat vetettem be, hogy ne engedjek magamhoz túl közel senkit… 

Alap emberi reakció, ha félünk, akkor védekezünk. Azaz vagy támadunk, vagy menekülünk, vagy halottnak tettetjük magunkat. Ez az egzisztenciális félelem 0-2 éves kor közötti fejlődési szakaszban alakul ki azoknál a gyermekeknél, akiknél a biztonságos kötődés nincs meg a szülők iránt. Tehát a gondoskodás, odafigyelés, intimitás, közelség elmarad vagy csak minimális mértékben van jelen. A kötődésbe vetett biztonság helyett a félelem (bizalmatlanság, gyanakvás) fejlődik ki bennük, és az jelenti a biztonságot.

A leggyakoribb védekezési stratégia a menekülés. Vannak olyan típusok, akik számára az a legbiztonságosabb, ha egyáltalán nem is alakítanak ki szorosabb kapcsolatot, megmaradnak a felszínes barátságban, esetleg flörtben, vagy egyéjszakás kalandokban. Extrém esetben a távkapcsolat lesz a legmegfelelőbb számukra. Radikális menekülési forma az is, ha valaki egyik pillanatról a másikra szakít a partnerével, minden előzmény nélkül.

Ha magamból indulok ki, az évek alatt, na nem az összes, de számos menekülési stratégiát eljátszottam annak ellenére, hogy nem volt sok kapcsolatom. A menekülést nemcsak a párkapcsolatban alkalmaztam, hanem a hétköznapi (baráti) emberi kapcsolataimban is. Sőt, jellemzően azokban. Ma már nem csinálom, vagy ha rajta kapom magam, hogy épp venném a nyúlcipőt, már meg tudom akadályozni, hogy ne tegyem.

Még nem történt semmi, de máris menekülök stratégia:

Az egyik ilyen stratégiám volt, hogyha megéreztem, hogy valaki, BÁRKI csak meg akar ismerni közelebbről, vagy egy közös program erejéig szeretne velem találkozni, még azelőtt megszólalt bennem a vészcsengő, mielőtt igent vagy nemet mondtam az illetőnek. Tehát még nem történt semmi, de én máris menekülök, Nehogy...! Így nem kellett attól tartanom, hogy valaki esetleg átlépi az általam kijelölt határvonalat. 

Kerültem a közelséget stratégia:

Nos ezt annak idején a házasságon belül is tök jól el tudtam játszani… A volt férjem gyakran úgy hívott "Jégkirálynő". Megközelíthetetlen voltam. Valójában nemcsak az intimitás kerülésére gondolok, bár az is egy menekülési stratégia. Paradox módon számomra az intimitás volt a menekülés, nem pedig annak kerülése. Mert miközben féltem a közelségtől, legalább annyira (ha nem jobban) vágytam is rá, így bizonyos, számomra még biztonságos közelséget azért tartottam. A távolságtartásra egész más, és "jó" stratégiákat alkalmaztam, mint pl.: munkába menekülés, tanulásba menekülés, tevékenységekbe menekülés (mindig csináltam valamit), van, aki a hobbijába menekül.

De, jól ismeritek azt is, amikor a nőnek folyton fáj a feje, ha szexuális együttlétről van szó… Ez is, vagy a szex és intimitás bármilyen kerülése is, mint pl. az önmegtartóztatás is menekülés. Ugyanígy a szerelmi háromszögek, a hűtlenség szintén menekülés a valóság elől.

Továbbá betegségekbe is lehet menekülni, ami nem tűnik ugyan sem logikusnak sem szándékosnak (hisz ki akarna szánt szándékkal beteg lenni?!), de valahol a tudatalatti rejtelmes mélye mégis tudja, hogy ez egyfajta egzisztenciális félelem és védelem a közelségtől.

Falépítés stratégia:

Az én egyik „kedvenc”, jól bevált és leggyakoribb stratégiám volt a falépítés. Ezt néha még ma is alkalmazom bizonyos helyzetekben, mivel elég erősen kondicionálva lett. Nem beszélgetek, hanem elnémulok, eltűnök, visszavonulok a kis csigaházamba. Ha olyan helyzet van, ami számomra nagyobb feszültséggel, stresszel jár, akkor kerülöm az emberek társaságát. Egyszerűen nem vagyok jelen. Olyan, mintha ki lennék kapcsolva, nem veszem fel a telefont sem, és nem reagálok semmire. Ha olyan kérdést tesznek fel, vagy témát kezdenek el boncolgatni, ami számomra már túl intim, akkor szimplán nem válaszolok, és néma csendben maradok, „hullareflexet” alkalmazok. Hidegen, ridegen, rezzenéstelen arccal nézek előre, és nem tudnak kezdeni velem semmit. Hiába próbálnak faggatni, annál rosszabb. A másik oldalnak ez igen kellemetlen, mivel ott állnak, mint tizenkét kőműves Déva váránál, és úgy érzik, őmagával Kőmíves Kelemennével találkoztak. 

„Amit raktak délig, leomlott estére,

Amit raktak estig, leomlott röggelre.”

Hiába próbáltak segíteni, én újra és újra befalaztam magam. 

A másik véglet, amikor valaki hetet-havat összehord, és nem tudod kivenni belőle, még hosszas gondolkodás után sem, hogy valójában mit is akart mondani…?! Pl. Szeretlek, de nem akarok komoly kapcsolatot. Ha erre magyarázatot kérsz, csak újabb ködösítésbe futsz bele, és végképp fogalmad sem lesz, hányadán is állsz az illetővel.

Szakítás stratégia:

Amikor már képtelen voltam kezelni a helyzetet, egyszerűen fogtam magam, és befejeztem a kapcsolatot. Kész! Vége! Hagyjál békén! Ne keress soha többet! Elegem van belőled! Befejeztük! Vettem a nyúlcipőt és leléptem. Ez általában olyankor történt, amikor éppen semmi okom sem volt rá, és a kapcsolat pedig a virágkorát élte. Belőlem szorongást váltott ki, hogy az illető személy ennyire közel van, és megijedtem. A másik fél ezt különös kegyetlenséggel elkövetett szakításnak élte meg, mivel villámcsapásként érte a támadás. Aztán mikor megnyugodtam, hogy megvan a biztonsági zóna, akkor mehetett tovább minden, mint régen. 

Támadás stratégia:

Passzív és aktív agresszív viselkedés. Ebbe bele tartoznak a cikizések, a szándékos veszekedés, provokálás, és a beszólogatás is. Mivel gyakorlott menekülőként ezt az agressziót gyermekkorunkból magunkkal hozzuk, ezért alapból van bennünk egy düh és hatalmas dac, ellenállás az emberek iránt. Ezért a valós és vélt, számunkra túlzott elvárásokra félelmünkben „harapással” reagálunk, és a gyermekkori tapasztalatainkat átvisszük a felnőttkori kapcsolatainkba. Erre rátesz egy lapáttal a csalódás a barátokban, társkeresésben, egyéb kudarc élmények, ezért még inkább zárkózottabbá és sündisznóvá válunk.

A veszekedés kiprovokálása szintén egy távolságtartási stratégia. Még ha nincs is semmi baj, akkor is csinálunk. Pillanatok alatt megtaláljuk a másik gyenge pontját, és abba csípünk bele. Az agresszióval szabályozzuk a közelséget és a távolságot.

Kiút a menekülésből

Amikor a fenti stratégiákban magadra ismersz, mert biztosra veszem, nem én vagyok az egyetlen "kőműves" (falépítő), jobb, ha minél előbb szakember segítségét kéred. Számtalan önismereti feladat létezik (nekem is rengeteget segítettek), ami kimozdít ebből a helyzetből és helyre rakja az önbecsülésedet.

Egyedül nekem sem sikerült. Ugyan már gyerekkoromban felismertem, hogy menekülő stratégiát folytatok, és kiválasztottam a számomra biztonságost, a falépítést, mégsem tettem ellene, pont azért, mert rendkívül kényelmes és biztonságos volt. Ami a szomorú az egészben, hogy annyira küzdöttem a saját védelmemért, hogy közben figyelmen kívül hagytam azokat, akiket a védelmem érdekében megbántottam a menekülési stratégiáimmal. Gyermekkori kötődési mintámból eredően nagyobb volt a közelségtől való félelmem, mint az a vágyam, hogy szeressenek. 

Ami Nekem a legtöbbet segített, a baráti kapcsolataim. Holott pontosan tudtam, hogy mit csinálok, és ők is, mégsem hagytak magamra. Nem volt kellemes a megannyi szembesülés, de egy idő után adott egy löketet, hogy ideje cselekedni, és nem tovább építeni, hanem lebontani a falat. A cselekvés abban nyilvánult meg, hogy az önismereti feladatok mellett elkezdtem önmagammal és az emberekkel kommunikálni más minőségben. Jobban odafigyelek rájuk, az érzéseikre, az igényeikre, szükségleteikre. Nyitottabb lettem, felvállalom saját magam, a véleményem, és az elveimet. Magabiztosabb lettem, mert a barátaim irántam érzett szeretete olyan bizonyosságot és biztonságot ad, hogy érzem, nincs mitől félnem akkor sem, ha meglátják ki is van a jégfal mögött. Mára már csak azok maradtak az életemben, akik szeretnek a hibáimmal együtt. Természetesen ez kölcsönös. 

Lényegében arról van szó, hogy azt az alap egzisztenciális igényemet elégítik ki, amit csecsemőkorban nem kaptam meg. A gondoskodást, odafigyelést, védelmet, szeretetet, számíthatok a másikra és a kezemben a kontroll. A falbontás alatt olyan mély, rég elfeledett, elfojtott érzésekre és önismeretre bukkantam, ami kinyitotta előttem a szívek kapuját. Azt kívánom, mindenkinek olyan barátai legyenek, amilyenek Nekem vannak. Őszinték, értékesek, törődnek a másikkal, és ami a legfontosabb... Úgy szeretnek, ahogy kell.