Tényleg úgy kell elfogadni akit szeretünk, ahogy van? Az egymáshoz való alkalmazkodás vajon mennyiben megváltoztatás? És milyen mértékben kell engedni a másiknak az összecsiszolódás érdekében? Melyek azok a területek, ahol még elfogadom olyannak, amilyen, és ahol már nem...? 

A gólya és a béka szerethetik egymást, de hol raknak közösen fészket?

Erről egy aranyos kis vers jutott eszembe csak úgy kitérőként:

Papp Róbert: Béka a jelmezbálban

Jelmezbálba ment a béka,
Gólya úrnak öltözött,
Úgy illegett, úgy billegett
A sok gólyahölgy között.

Keringőzött, csacsacsázott,
Gólyalábon táncikált,
Minden élő gólyalányt a
Táncparkettre ráncigált.

Kicsúszott a gólyalába,
Földre huppant feneke,
Éktelen nagy fájdalmában
Annyit mondott: brekeke!

Gólya Gerzsonunk a bálból
Teli hassal távozott,
Szegény béka először és
Utoljára bálozott.

Tudjuk, hogy mindig minden változik. Mi is. Alkalmazkodunk az új helyzethez, a környezethez, az időjáráshoz, a munkahelyhez, és a párunkhoz is. Ez utóbbi azonban jelentősen nagyobb feszültséget vált ki bennünk. Az állandóság (még ha rossz is) biztonságot ad nekünk, míg a változás felerősíti a félelmeinket, hogy azt a biztosat , ami már megvan, elveszíthetjük... Még ha jó is váltja fel, az akkor is bizonytalan. 

Ha meghalljuk ezt a kijelentést, hogy Ha valakit szeretünk, nem akarjuk megváltoztatni, rögtön egy ellenérzés fogalmazódik meg bennünk. Elkezdünk félni és kételkedni magunkban, vajon mit vár el tőlünk a másik, elég jók vagyunk-e így neki, ha nem, akkor miért van velünk? Amikor úgy érezzük, hogy a társunk meg akar változtatni, valójában attól félünk, hogy elveszítjük önmagunkat, és az életünk fölötti kontrollt, hogy mi irányítsuk az érzéseinket, döntéseinket és gondolkodásunkat. Valójában elsülhet jól is a dolog... szólhat a változás egymás építéséről, közös együttműködésről, és a kapcsolat erősítéséről is. 

Ha az alapszemélyiségünk merőben eltér a párunkétól, és ő folyamatosan azon munkálkodik, hogy olyanná változtasson, amilyen ha akarnál se tudnál lenni, azaz az övével a legnagyobb mértékben azonos, az valóban a  negatív értelemben vett elvárást erősíti. És persze, hogy úgy érezzük, mintha minden alkalommal meg akarnák a személyiségünket erőszakolni. Azonban ha úgy kérnek a változtatásra, hogy abban az alapszemélyiségünk nem sérül, bátran vállalhatunk kisebb kompromisszumokat.

Ha pedig mégis elértük a célunkat, megváltoztattuk a párunkat, annak is megvan a hátulütője... Egyrészt nem lesz tartós az eredmény (max. 3-6 hónap). Másrészt miközben örülünk, hogy a párunk olyan lett, amilyennek akartuk, feladta önmagát....rájövünk, hogy valamiért nekünk mégsem jó... Akkor azon kezdünk el panaszkodni a társunknak, hogy már nem az az ember, mint aki régen volt, mint akibe beleszerettünk, és újabb változtatási hadjáratba kezdünk, hogy visszaszerezzük azt az embert, akiért régen odavoltunk... Eközben a párunk, aki az önfeladás miatt elvesztette férfiasságát/nőiességét elmegy szeretőt keresni, oda, ahol úgy gondolja, elfogadják olyannak, amilyen, és nem akarják megváltoztatni. Ahol megélheti önmagát, és visszakaphatja elveszett önbecsülését, ahol nem kell feladnia önmagát. Annak, hogy újra királyfivá akarjuk változtatni az általunk elvarázsolt békát, a kapcsolatra nézve is igen súlyos következményei lehetnek.

A gólya és a béka szerethetik egymást, na de hol raknak közösen fészket?

Az én volt házasságomat sem kerülték el az efféle játszmák. Hol én akartam a volt férjemből embert faragni, hol ő belőlem királynőt. Egy saját példa, amelyben az alapszemélyiségünk merőben eltért egymástól és majd minden este konfliktust okozott:

A volt férjem éjjeli bagoly volt, szerette sokáig nézni a tv-t, reggel pedig ha módjában állt, szeretett későn kelni. Ellenben én hajnali pacsirta lévén, szerettem (volna) jóval korábban elaludni, és reggel pedig korán kelni. Míg én délelőtt és nap közben vagyok aktívabb, addig a volt férjem délután és este. Ebből az eltérő bioritmusunkból igen sok feszültség keletkezett. Kezdetben, amíg a rózsaszín köd ott lebegett mindkettőnk szeme előtt, nem is volt ezzel semmi gond, csak akkor, amikor a kapcsolat második fázisába értünk és kezdtük jobban megismerni egymást. Szóval emiatt az alaptermészetem miatt, hogy én korán fekvő korán kelő vagyok, sok bántást kaptam, és a volt férjem már szinte minden nap azon "dolgozott", hogy ezt megváltoztassa bennem. Természetesen nem sikerült, és ez napi konfliktusforrássá fokozódott. Olykor próbáltam alkalmazkodni hozzá, és többször sokáig fent maradni, csak hogy ne vitatkozzunk ezen... így ezzel az önfeladással fizettem árat a békéért. Nyilván ez csak egy szelet abból, ami még akár nála, akár nálam önfeladással járt.

Egyéb dolgokban, ahol sem neki, sem nekem nem kellett feladni a személyiségünket, egész jól működtünk együtt, pl. házimunka, családi összejövetelek, szexualitás. Sohasem volt gond, ha épp úgy alakult, hogy neki kellett bevásárolni vagy főzni, ugyanígy én is szívesen besegítettem neki a férfiasabb munkákban - itt fogd meg ott fogd meg. Sokat tanultunk egymástól. Ezek a közös tevékenységek, ahol tudtunk megbeszélés nélkül is együttműködni, vagy kompromisszumot kötni, erősítették a kapcsolatunkat. Míg ahol teljesen eltérően gondolkodtunk, pl. pénzügy, gyermeknevelés, tanulás, személyiségfejlődés, munka, azok jelentősen gyengítettek minket, mivel az ő alapszemélyiségéhez is más-más elvek és értékrendszerek tartoztak, és az enyémhez is. Én folyton őt akartam ezekben megváltoztatni, ő pedig engem, hogy végre szót tudjunk érteni. Ezekben a kérdésekben soha nem tudtunk kompromisszumot kötni, állandó vita tárgya volt.

Az én alapszemélyiségem melankolikus, analizáló. Szeretek mindent ízekre szedni, már csak szórakozásból is, ez engem feldob és kikapcsol. Állandóan hajt a tudásvágy, szinte mindig tanulok valamit. Szeretek időt szánni a tevékenységeimre, ez mások számára igencsak bosszantó, mert tétovának, lassúnak és bizonytalannak tűnhetek. A volt férjem kolerikus típus, homlokegyenest más, mint én, domináns személyiség. Nehezen viseli a hibákat, főleg, ha más hibázik. Elkötelezett,  jószívű, segítőkész és becsületes, keményen dolgozik. Rendkívül kreatív, ügyes kezű, mindenhez értő univerzális férfi, aki nem bírja a tétova, lassú, és bizonytalan embereket. 

Gary Chapman szerint, ahhoz, hogy egy párkapcsolat jól működjön, mind fizikailag, mind érzelmi és értelmi intelligencia szintjén, spirituálisan és társas vonatkozásban is asszimilálódnia kell a két embernek. Magyarul ez azt jelenti, hogy mindamellett, hogy a kémia jól működik, egymás felé az érzéseket is a másik számára megfelelő módon tudják kifejezni. Tudnak kommunikálni az igényekről, szükségletekről, közös az érdeklődés és az értékrend. Továbbá a hétköznapi teendőkben, feladatmegosztásban is meg tudnak egyezni a párok. 

Ami fontos, hogy az elveink, tulajdonságaink és az alapszemélyiségünk illeszkedjen egymáshoz, ezek stimmeljenek. A kisebb dolgokban, szokásokban, hétköznapi rutinokban, ha van is eltérés, az még megfelelő kommunikációval átalakítható. Tehát ez esetben nem baj, ha meg akarjuk változtatni a párunkat, vagy ő minket, attól még szeretjük egymást, hisz ez a közös együttműködést szolgálja. Így nem a változástól való félelem növekszik, hanem a valós biztonság.

Mindezeket összegezve, nem feltétlenül rossz az, ha meg akarnak minket változtatni, mert ez, ha nem jár önmagunk megtagadásával, a személyiségünk fejlődését szolgálja. Továbbá szerintem azért akarjuk a másikat alaptulajdonságaiban megváltoztatni, mert valójában nem tudjuk olyannak szeretni, amilyen, hisz lényegében eltér mindenben. Ezért akarjuk olyanná formálni, mint mi magunk (az értékrendünk, tulajdonságaink...), mert akkor tudnánk igazán elfogadni, de az már nem önmaga lenne... Gondoljuk át, mi a fontosabb? Biztos, hogy jó ez nekünk? És a társunknak?